Vissza az előző oldalra
Erdei Lilla
Szegeden születtem, itt is jártam/járom az összes iskolámat, de lakni már jó ideje Zsombón lakom a családommal... ha tehát egyetlen szóban kellene definiálnom hovatartozásomat, azt mondanám, ingázó vagyok. Ez sokkal több mindent kifejez, mint ahogy első hallásra tűnik.Bár most úgy néz ki, bizonytalan időre egy szegedi albérletbe költözöm egy transzszexuális jóbarátommal és a párjával. Ketten egyelőre nem bírnák fenntartani a lakást. (Mindig is vonzottak az érdekes emberek.)
Érdeklődésem humán jellegű, novellákat írni kilencéves korom körül kezdtem. Akkoriban persze még mesének hívtam őket... azzal együtt is, hogy koromhoz képest meglehetősen nagy szerephez jutott bennük a szaporodás és a halál. (Bár jobban belegondolva az igazi mesék is kegyetlenek.)
Tizenöt éves voltam, amikor először jelent meg két novellám a pesterzsébeti Új Átlók Művészeti Társaság antológiájában. Tizenhat, amikor kiadták első önálló kötetemet, A halálművész címmel, a Stádium Kiadó gondozásában. Húsz, amikor - ugyanennél a társaságnál és kiadónál - megjelent második kötetem, A Nap gleccserei. Huszonegy, amikor legutóbbi könyvem, az egyetlen kisregényt tartalmazó A vendég, 2008-ban kijött.
Apropó személyesség. Az írás nálam még így is mindig szerepjáték, muszáj egy kis távolságot tartanom a saját története(i)mtől, hogy igazán bele tudjam élni magam. Az a fajta közvetlen vallomásosság, amit az emberek általában a líra fogalmával társítanak, nálam nem működik. Verseim ebben a tekintetben inkább próza-, illetve néha drámaszerűek; de mindenképpen szerepversek. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem az én legsajátabb életemben, húsomban-véremben gyökereznek.
Mit is írhatnék még. Jövőbeli terveim nem túl kiforrottak; egyelőre annyit tudok, hogy a média területén (kommunikáció szakos vagyok, bár jelenleg évet halasztok) semmiképp nem szeretnék elhelyezkedni. Nagyon érdekel a film, elmélete és tényleges készítése egyaránt. És természetesen az írás, bár azt hiszem, naivitás volna abban reménykednem, hogy valaha is megélhetek bel?le. De sebaj: végső esetben még mindig elvégezhetek egy boncmester-tanfolyamot.
A VÖRÖS VÁROS
Talán csak egy pillanatig tartotta így; de mindkettejük számára örökkévalóságnak tűnt. A lány nem dacolt, nem küzdött ellene; repeső keze, mellyel első rémületében megmarkolta a fiú csuklóját, lecsúszott annak kabátujjáról, s úgy maradt. Ernyedten, alávetetten, a legteljesebb kiszolgáltatottságban; mintha erre várt volna egész életében. Nem esdekelt, nem zihált; csak az ütőér dobolt törékeny nyakán, zúgó vére, szíve erőtlen verdesése. Kék szeme fénylő, mozdulatlan porcelán. Ha elég ideig szorítanám, gondolta a fiú, bevörösödne az is, olyan lenne, mint egy kis fehér nyúl szeme. Hallani lehet vajon, amint megpattannak benne azok a hajszálfinom erekő És miért nem ellenkezik? Talán ő is kíváncsi arra a hangra; vagy a vörös városra, amit a vér rubinlencséjén át látni? Gyerekként úgy hittem, a kék szeműek a világot csak a kék árnyalataiban látják, a barna szeműek meg mintha szakadatlanul füstös borostyánon néznének keresztül; és amiről mindig álmodtam, amiért félelem nélkül verekedtem erősebbekkel, amiért hagytam, hogy bemossanak és a vér elöntse a szemem – az a vörös város volt – felszállni a vörös buszra, mely tűzkörutakon, tűzsugárutakon rohan, súlyos abroncsai elgázolt állatok csontjain ropognak – cseréptetős pagodák, téglahomlokzatok, bronz felh?karcolók alatt rohan, felette lámpások fénye táncol és a szél kéjes vöröshajú n?k piros fátylait fújja az üres tereken – zárt piros ajtók, betáblázott piros ablakok, lehúzott piros rolók, villogó piros neoncégérek, az égre néma vörös tornyok, vörös kupolák merednek – a fák hosszú, forró űszök vörösében izzanak – a vörösréz híd alatt hömpölyg? folyó önmaga apálya, aszálya, a szomjúság maga, mint az óceán alkonyatkor, túlpartján csak ragyogás van, mély vize mégis feneketlenül sötét, mint a százéves óbor, csak fodrozódó felszíne csillan kárminpirosan, ha a nyugvó nap áttűz rajta – névtelen bíbor hajók érkeznek rajta este, áldozatnak szánt vörös szüzekkel, hajók, amiken sohasem vertek szét pezsgősüveget – bevonják bíbor vitorláikat, bíbor evezőik nyikorogva, koppanva loccsannak, ahogy kikötnek a vérmocskos rakpartoknál, rozsdás láncok csörrennek – vér csorog le az árbocrudakon, vér csillog a fedélzet deszkáin, gőzölgő vér és nem történik semmi és dobog az ember szeme a csendben –
AZ ERDő VISZAVESZI
Az erdő majd visszaveszi, ami az övé. A természet magába olvaszt minden maradványt. Gépies közönnyel szövi roppant és értelmetlen hálóját, miközben menthetetlenül elnyel mindannyiunkat. A lombok összezáródnak a kirándulók mögött, amint szitkozódva, szúnyogokat csapkodva haladnak a fülledt zöldellésen át. Ahol a nap áttör a leveleken, ezüst fényoszlopok állnak a mohos, sötét törzsek közt; valami édes, bomló szag ül mindenen, melegen, akár rókalyuk mélyén az alom. Valami burjánzó jelenlét. A magas fű ellepi a rejtett ösvényeket, a harmat szétmállasztja a hátrahagyott papírzsebkendőt. Az erdei egerek üregei pénzérmékkel, gombokkal, ruhafoszlányokkal vannak tele. A bokrok alját soha nem éri napfény; olyan itt a fű, mint tavak fenekén a lassan hullámzó hínár. A bolyhos levelű árvacsalán, a szúnyogszárnyként zizegő csenkesz, az ezerféle mérgező gyom beteges fürtökben virágzik. Vörös és fekete bogyók csillannak magasba szökkenő kórókon, indákkal és pókhálóval körbeszőve. A szappan-fakó bőrön nyálkás zuzmó tenyész, a hajat lassan vékony gyökerek szövik át, a nyitott szemekben összegyűlik az esővíz, a szájban fiatal varangyok vernek tanyát. A fülekben gombák sarjadnak, az alsónemű nyirkos sötétjébe földigiliszták fészkelik magukat.
Isten malmaiban féreg és temetőbogár a molnár.
EL CAMINO DEL DIABLO I.
1.
– Szállj be a kocsiba.
Ne félj. Nem hagyjuk el
a parkolót.
Beszélgessünk.
Lépésben járjuk be
a mélygarázs
rejtett bazársorait.
Visszhangtalan kirakatokat nézegetünk
(üvegüket vámpírok törték ki
és öregedő színésznők).
Megmutatjuk neked
a knosszoszi parkolóház
cseppkőbarlangját
pincék zsigereit
a Város tudattalanját –
mint akiket lenyeltek
és majd kiszarnak egyszer.
Fényszórónk botladozó
bikákat vakít el
az éj metróalagútjaiban
és talán megleljük
a Követ is.
De most a tárgyra.
Azt hallottuk, nem vagy boldog.
– Ezt meg honnan a francból szeditek.
Az elfojtás valójában
sűrítés és érlelés.
A leggazdagabb szőlőskerteket
mindig szerzetesek művelték.
– Ez csak szépítés.
– Épp erről beszélek. Szépítés.
– Egyszer akkor is be kell add
a derekad.
– Egy faszt.
– Pontosan.
2.
A Fräulein apjával utazta körül
a Földet
próbáltak a jobbfajta hotelekben
megszállni
minden étkezés előtt kezet mostak
vécére együtt mentek és az apa
nagyon ügyelt
úgy törli-e ki a lány
ahogy tanította
popsi-dörzsi popsi-dörzsi
mikor még kicsi kislány volt
és pucéran egymás mellett
biliztek –
Egy váróterem vécéjében
járógipszes lány
neon klór csempe húgy
a papír elfogyott
féllábúan mankóval
fölé guggolni se lehet
nincs mese
kinn nyúlik a sor
csajok sóhajtoznak hangosan
úgy szidják valaki haját
hogy akárki más is
magára vehesse –
a műanyag ülőke
hideg és nedves –
Buliba buszozó lányok
combcsizmában egyenes derékkal
mereven előrenézve
mintha háborúba –
Kenyérben szentek vértanúk
várótermi padokon
Raszputyin-arc
a koszfoltok között –
Fiatal lányok
tényleg fiatalok
festettszőkén édesen
nevetve és sugdolózva –
sorozatok amiket szeretnek
színészek akiket utálnak
a Mekibe bőrt meg minden
gusztustalan szervet
beledarálnak
legfinomabb
a kék zizi
a galamb mikor
nem kapott belőle
lábuknak támadt
modern szövegolvasás
Micimackó
pincér
tortát is adott
ő tett a legtöbbet értünk
negyedikek lettünk
kiheverjük
máma megismerkedtem
Sandy egy volt
osztálytársával
na jó én kimegyek
sziasztok –
(a vámpír becsukta könyvét
felállt s tweed-csendesen
utánuk indult) –
3.
(A Szűz)
Van egy énem
aki szerepel helyettem a fényképeken
van egy énem aki hol öregebb nálam
hol fiatalabb
van egy énem szociális szituációkra
aki halk és nemtörődöm választékossággal beszél
van egy énem éjjeli fürdőzésekhez és házteteji szánkózásokhoz
aki szaggató pogány boldogságot sikolt
van egy énem zöldes holdas virágboglyas
tavaszéjekre aki az erdőben imádja istent
van egy énem forrón izzó nyárdélutánokra
muskátlis balkonon kurválkodó lusta párizsi diák
van egy énem azonban bálnaszín tengeri űszökre is
aki ablakból nézi a ködöt ködből nézi az ablakot
és van egy énem magányos havas szentestékre
a Central Park meseerdejében csavargó száműzött cári sarj
van egy énem akinek a cigi úgy esik mintha egy zombi
a szájába fingana és belátása ellenére piál –
de van egy énem és ő az erősebb mert ereje a gyengeség
aki személyesen akarja elkérni
a Halál telefonszámát.
*
Utolsó szenteste
négy lovas
gyertyák és csont-
páncél-kezek
mily szépek a holtak
viaszfehérek
vámpír cseresznyeajkak
orosz tél
fagyhalál-csengettyűk
közel a szán
a négylovas szán
négy loncsos-tarka
vad indián csikó
befagyott óceán
két kontinens közt
harangok a jégben
roppanások
hétköznap a kocsis
nyitott platón szállít
gázpalackokat és bagózik
ó Jack Romanov
félindián cári fattyú
megint nem haltam meg
kezem sötét vértől
jég alatti folyamoktól
és visszafojtott szerelemtől
jéghideg –
(és már el is értük Amerikát
de a másik irányból) –
*
Messzeségedtől betegen
távol önmagamtól is
bálványom bátyám szerelmem
barátaimnál igazabb barátom
mint kerítésnél az árvák
fenyves tövében alkonyat alján
holtodból idézlek
nem kérve mást
