Vissza az előző oldalra
El-KÉP-esztők improvizációs szinház
Önkénteseink rendszeres félévi képzésen vesznek részt, s egy ilyen alkalommal találkoztak elõször az improvizációs színház technikájával. A képzés sikere alapján azonnal elindult a tervezés, hogy lehet ezt a mûfajt beépíteni a munkánkba, miként lehet az egyetemisták számára is figyelemfelkeltõ program, hogy az élethelyzetekrõl kapott pillanatképek indíttatást adjanak az önismeret felé vezetõ úton.
Az improvizációs színjátszás története:
Az első improvizációval kapcsolatos próbálkozásokat Jacob Levy Moreno tette, amikor is Pető András híres magyar pszichiáterrel a gyerekek játékát figyelték hosszú sétáik közben a bécsi játszótereken, parkokban. Moreno már itt elkezdte dramatikus pályafutását, a gyerekekkel kitalált meséket kezdett el eljátszatni.
Emellett Moreno óriási szakmai tudása és tapasztalata is hozzájárult, hogy a barátaival 1922-ben megalakítsa a „Stegreiftheater”-t (Rögtönzött Színház). Ez egy színpad nélküli színház volt, egy helyiség, ahol körülbelül negyven ember fért el. Az előadás élő újságként mûködött, ahol a színészek és nézők maguk játszottak helyben kitalált jeleneteket, de akár az aznapi újság híreit is. A játékba bárki beléphetett, kiegészítve azt új színnel, hangulattal, és ami a legfontosabb, önmagával. Fél évszázad kellett ahhoz, hogy az improvizáció mint önismereti és színházi technika új erőre kapjon.
Jonathan Fox és munkatársai 1974-75 között kísérletezték ki, mit is jelent személyes élményekből létrehozni egy előadást, s megjelentek az első „playback” csoportok. Fox munkássága olyan kereteket adott, amely alapja lett a ma reneszánszát élő improvizációs társulatoknak.
Az improvizációról röviden:
Az improvizáció nem más, mint elõzetesen megírt jelenetek és szövegkönyv nélkül játszani, előadni. Moreno hangsúlyozta, hogy a rögtönzéshez a spontaneitás és a kreativitás szorosan kötődik. A spontaneitás meghatározó tulajdonsága –hogy valamibõl keletkezik, története van és ezt új tartalommal bõvíti – mindig egy szituációra adott reakcióval függ össze.
Moreno a spontaneitást az univerzum általános tulajdonságának, az emberi lét nélkülözhetetlen alkotóelemének tekintette. A spontaneitás megnyilvánulását látta egy régi, ismert helyzetre adott új, kreatív megoldás, vagy egy új helyzetre adott adekvát válasz megjelenésében. Mindehhez a kreatív cselekvés adja a színt, az emberi játék változatosságát. A kreativitás néhány jellemzője: spontaneitás, a váratlanságból eredõ meglepetés érzése, valószerûtlenség. Az érett személyiség egyik fő ismérve, hogy spontán és kreatívan tudjon reagálni a környezetére, ezért is bír nagy személyiségfejlesztõ erõvel az improvizációs technika, amelynek mindig is az alapja a játszók (színészek) mély önismerete.
Az előadás receptje:
Az előadás létrejöhet bárhol egy rögtönzött színpadon, ahol 5 ember szabadon mozoghat és 20 másik körbe ülhet. Természetesen a valóságos színpadok is kiváló lehetõséget adnak a játékra, mivel minden jelenet jobban láthatóvá válik rajta; viszont nagyon kell figyelni, hogy színpad ne képezzen gátat a közönség és a játszók között. Jó néhány egyszerû kellék segítheti a játékot – színes kendõk, kalapok, székek –, ezáltal az még intenzívebbé válhat. Fontos szempont a játékosok gondolatainak, fantáziáinak teret adni a tér berendezésében, támogatni õket a jelenetben résztvevõ személyek, tárgyak megtalálásában. Mégis a legfontosabb annak a miliõnek a megteremtése, hogy a színpadon minden megtörténhessen.
Ebben a nagy szabadságban egy valami kötött és állandó, ez pedig az előadások szerkezete. A jól körülhatárolt keretek, a kötöttség a személyre, a közönségre figyelésről, a biztonságteremtésről szólnak. Az elõadás menete követi az ember lelki melegedésének folyamatát. Nem erõszakosan lép be, hanem felkéri a közönséget a játékra. Ebben a szakaszban és természetesen a játék egésze alatt kiemelt szerepe van a játékmesternek. Õt úgy kell elképzelnünk, mint az igazi cirkuszi porond mestert, aki a közönség hangulatát olyan hõfokra emeli apró mutatványokkal, poénokkal, hogy a mûvészeket már biztos taps fogadja. A játékmester az egyetlen szócsõ, kapcsolat a közönség és a játszók között. Kiváló empatikus képességgel és humorérzékkel kell rendelkeznie, hogy észlelje a történetmesélõk verbális és az azon túli üzeneteit. Ezt nagyon pontosan, jól strukturálva kell átadni a színészeknek. Ő dönti el, hogy a színpadon milyen technikával jelenjen meg a történet. Vagyis igazi fõszerep ez, õ vállalja a felelõsséget a színészekért és a közönségért egyaránt.
A közönség és a játszók közös egymásra hangolódása rövid ismertetõvel kezdõdik az improvizáció múltjáról, a társulatról, ide érdemes beleszõni a játékosok bemutatkozását. Ez is lényeges momentum, mivel a késõbbiekben a történetekhez szereplõket, alteregókat kell választani. A következõ részben a fõszerep a hangulatoké, érzéseké. A játékmester itt is sokat segíthet, ha felelevenít egy-két lehetõséget a napi eseményekbõl, ezzel is beindítva a közönség fantáziáját. Fontos, hogy az elsõ néhány jelentkezõt, aki a közönség soraiból mesélni kezd az ’itt és most’-ban tetten érhetõ érzéseirõl, nagyon erõsítsük meg, hogy minél többen kapjanak kedvet a meséléshez.
Az érzések és hangulatok bemutatása általában folyékony szobor technika alkalmazásával történik, amikor is egy központi alak (ez a történetmesélõ személy alteregója) köré rendezõdik a többi szereplõ.
Az érzések, hangulatok megosztásakor elõbukkanhatnak ambivalens érzések is, ezek megjelenítése egy új technika bemutatását is jelenti. Ekkor a játszók párban állnak, és páronként jelenítik meg a végletetek között küszködõ történetben lévõ emberi érzéseket.
A playback színházban a mesélõ történetének megjelenítését zenei improvizálás is gazdagítja. A zenének nagyon fontos szerepe van, hiszen az éppen nem színpadon lévõ játékosok bármilyen „zajkeltő kézi készülékkel” zeneileg is követhetik a jelenetek változó dinamikáját.
A produkció közepén kiemelt rész, amikor a közönség találkozik egymással, a nézõk beszélgetõtársat választanak (ez rendszerint a szomszéd kiválasztását jelenti), és megosztják egymással egy-egy saját történetüket, amit emlékezetesnek tartanak a múltjukból. Miután a páros történetmesélések megtörténtek, kezdõdik a program fõ része, a közönségbõl bárki elmesélheti történetét a színpadon lévõ mesélõ székében ülve. Itt a játékmester a történetmesélõkkel beszélget, segít kifejteni a történet érzelmi hátterét. Ekkor válik láthatóvá, hogy milyen gazdag eszköztára is van az improvizációs színházi technikának. A mulatságos, megdöbbentõ, szomorú és tanulságos történeteket a játszók a következõ módszerekkel mutatják be: - több képre bontás, - kórus, - paletta, - szerepjáték. Az elõadást egy „improvizációs tablókép” zárja, amikor a játékosok felidézik egy aznapi szerepüket, majd egy közös képpé formálódva összefoglalják a történteket.
Társulatunk számára minden alkalom egyedül álló, különleges élmény.
A Nemzetközi Playback Színház Hálózat alapszabálya nagyon jól összefoglalja a játék célját: „A playback színház megerõsíti a személyes élmény fontosságát és méltóságát, közelebb hozza az embereket, ahogyan látják emberségüket, amely közös bennük és képessé teszi az embereket, hogy új módon lássák életüket”.
Természetesen ez a rövid előadás váz nem tudja átadni azt a katarzist, ami egy-egy elõadáson történik. A csoda ott születik, a közönség és a játszók egymásra találásában, amikor egy-egy hangulat, történet újjáéled a színészek játékával, belsõ fantáziájával gazdagítva, mindez a mesélõt legalább egyszer fõszereplõvé téve saját életében.
