Pataki Ági: Nagyon összetett a produceri feladat, és nehéz is konkrétan meghatározni, hogy miből áll. A film összes fázisában más szerepünk van. Amikor az alkotók megjelennek az ötlettel, először is el kell dönteni, mehet, vagy nem. Ez egy nagyon súlyos, és évekre kiható döntés, de ha azt mondtuk, igen, akkor foggal-körömmel ragaszkodni kell ahhoz, hogy mindent, amit csak lehet, alá tudjunk tenni az alkotóknak. A forgatókönyv születésekor is sok az igen, vagy nem, az alkotói kérdésekbe nem beleszólva kell kijelölni a határokat. Ha nagyon túlálmodunk egy ötletet, megvan az esélye, hogy nem jöhet létre. A második lépcső a finanszírozás kérdése. Nálunk többfajta producer van. Van, aki csak állami támogatásból készít filmet – bár én ezt inkább gyártásvezetőnek nevezem -, és vannak olyanok, akik magántőkét is tudnak szerezni az állami mellé, vagy külföldi partnereket tudnak bevonni, külföldi alapoknál pályázni. Ha összeállt ez a háttér, kell egy gyártási terv. Minden nagyon sokba kerül, a film nagyon drága műfaj. Az apró tévedések is milliókba kerülhetnek. Az elkészült filmnél sem mindegy, hogyan kerül a piacra. Ugyanolyan árucikk, mint bármi más. Meg kell találni a helyét a piacon.

 

 

P. Á.: Egy tehetséges emberrel sokszor nehezebb dolgozni, mint egy tehetségtelennel, mert az utóbbi könnyebben hoz kompromisszumokat. Mi a férjemmel ketten jegyezzük a filmet producerként, mindketten iszonyatosan értékeljük a tehetséget, és inkább kerüljön több pénzbe, több munkába, de legyen tehetséges, aki mögé állunk.

 

 

P. Á.: Egyáltalán nem. Amennyire brand az Üvegtigris, és várható volt az érdeklődés utána, ugyanannyira lehetséges, hogy túl nagy az elvárás. Már volt egy szint, ami alá nem lehetett menni. Sokkal könnyebb néha nulláról indulni, de úgy érzem ennek a filmnek az alkotói - és itt nem csak a színészeket értem - a saját műfajukban olyan kvalitásokkal rendelkező emberek, hogy ha egy kis szerencsénk van, tényleg szinte garantált a siker.

 

 

P. Á.: Valóban nagyon nehéz Magyarországon mással közönséget produkálni, mint vígjátékkal. A művészfilmek teljesen más megítélés, de a közönségfilmeknél ez így van. Mi próbálkoztunk egy alacsony költségvetésű thrillerrel (Halálkeringő), és meg is buktunk vele. A pontos okát én sem tudom, talán az, hogy nem csináltunk még elég filmet, ami nem vígjáték, és mégis szerethető. Lehet, hogy a közönségnek egyszerűen nincs ehhez bizalma. De akadt azért bíztató kísérlet, mint például a Kontroll, vagy A kalandorok, amiket nem tekintek kizárólag vígjátéknak.

 

 

P. Á.: Egy amerikai sztárnál a közönség teljesen megszokta, hogy egyik nap ilyen filmben látja, a másik nap olyanban. A hazai színészekkel szerintem sokkal kritikusabbak az emberek. Nagyon nehéz megfelelni a közönségnek, de azt látni kell, hogy vannak olyan színészeink, akik, ha nem magyarul játszanának, akkor világsztárok lehetnének.

 

P. Á.: Persze. Sokszor úgy mérik egy-egy film sikerét, hogy hányan nézték meg itthon, holott meg kellene nézni azt is, hányan nézik meg a világban. A fehér tenyeret, vagy a Bibliothéque Pascal-t nagyon sok helyen el tudtuk adni a világban, és legalább annyian látták összesen, mint egy nagyon sikeres magyar közönségfilmet itthon, amit viszont külföldre nem lehet eladni, mert ezek a filmek nem működnek a világ számára ismeretlen színészekkel.

 

 

P. Á.: Van olyan film, amelyiknél nehéz lefordítani, van olyan, amelyiknél nem. Az Üvegtigris esetében nagyon nehéz, mert fontosak benne azok a pici humorok, amiket nem lehet átültetni. Ráadásul itt inkább feliratozásról beszélhetünk, mert külföldön nem divat a szinkronizálás. Ennek a filmnek itthon van helye igazán.

 

 

P. Á.: Most épp egy nagyon nehéz helyzet van, mert a szakma nem tudja hogyan lesz majd a finanszírozás. Én nagyon remélem, hogy hamarosan megszületnek azok a döntések, amik ezt elrendezik, mert az utóbbi években egy fantasztikus generáció nőtt fel, akik nagyon szép sikereket értek el a világban. Nagyon fontos lenne, hogy ezek a rendezők tovább tudjanak dolgozni.

 

 

 

 

 

 

Rudolf Péter: Én nem először vagyok ebben az intézményben (Belvárosi Mozi), és bennem van némi hajlam a babonásságra. Amikor én megfordultam ebben a hatalmas moziban – ami szerintem az egyik legnagyobb az országban – egy filmmel, és itt szerették az emberek, akkor azt ki tudtam terjeszteni az egész országra.

 

 

R. P.: Igen, és én azt hiszem, kifejezetten szerették.

 

 

R. P.: Az első pillanat az volt, amikor ’98-ban – tehát tizenkét éves történetről beszélünk -, Bús Gábor Olivér egy baleset miatt hosszú hónapokig ágyhoz kötvén megírta az Üvegtigrist, és valamiért azt gondolta, hogy ezt nekem kell elküldje. Kilenc hónapig rá sem néztem a könyvre, ő néha telefonált, én bocsánatot kértem… Innentől kezdve véletlenek sokasága segített. Kapitány Iván barátommal egy kocsmában beszélgettünk, arról, hogy ha választanom kell aközött, hogy úgy halok meg, hogy nem készítettem filmet, vagy úgy, hogy amit csináltam nem sikerült, én inkább a másodikat választanám. Szép lassan összeértek a szálak, de csak két év múlva kaptunk pénzt. Az elsőnél még nem tudtuk, hogy mihez fogunk, csak egyszerűen jó érzés volt csinálni. Ott az önbizalmunkat az növelte, hogy a stáb tagjai minden nap visszanézték az előző napi anyagot, és úgy kellett őket munkába hajtani. Azután meg belesodródtunk a másodikba, a másodikból a harmadikba…

 

 

R. P.: Természetesen ez benne van. Hallja az ember a gondolatokat, amiket megfogalmaznak, mielőtt még látták a filmet. Van hajlam az országban véleményt alakítani kicsit előbb, mint ahogy találkoztunk volna az áruval. De mindkét alkalommal azt éreztük, hogy van ezzel még dolgunk. Most például egy mozgalmasabb film keretében ugyanarról beszélni – ami egyébként nekem nagyon fontos -, hogy ezek a fickók nem csak maguk tehetnek arról, hogy szinte minden másodpercben vereséget szenvedve, mégis röhögve élik az életüket. A világ ezekkel a fickókkal nem tud mit kezdeni, én meg szeretném, ha tudna mit kezdeni.

 

 

R. P.: Igen, azt éreztem, hogy meg kell mozdítsuk az állóvizet. És így Lali szerepe változott meg elsősorban. Én néztem a büféből kifelé, néztem a világ történéseit, amik általában szörnyű következményekkel jártak az én életemre. Jöttek a barátaim, marhaságokat csináltak, és én elszenvedtem ezt. Most elegem lesz mindebből, és ha nem is átgondoltan, de felrobbantom az életemet. Ha akkor ott nem úgy állnának össze a csillagok, ha nem látom meg véletlenül azt a lányt, ha a galád ügyvéd nem kiabál velem, ha nem nézek éppen akkor az Üvegtigrisre, és nem látom, hogy ez lesz az egész életem. Lali úgy van vele, hogy akkor még, még egy picit csípjünk ki ebből a napból, aztán sodródik az eseményekkel, míg egyre világosabb, hogy ennek akár súlyos következményei is lehetnek, és mégis megy előre. Lesz egy mesélhető napja öregkorára.

 

 

R. P.: Tagadhatatlan, hogy filmes szempontból nagyobb kihívás volt így forgatni, három kamerával dolgoztunk. Kapitány Iván vezette azt a kis közösséget, akitől nagyon sok segítséget is kaptam. Folyamatosan tanulom én is ezt a dolgot, és van még mit. Benne volt az is, hogy ki akartam próbálni, mit tudok kezdeni ezzel a lendülettel, de én nagyon szeretem azt az állóvizet is, amiben az előző két rész forgott.

 

 

R. P.: Nagyon sok praktikus nehézség volt, harc az idővel, a három kamerát állandóan vissza kellett néznem… Sorolhatnám őket, de azért nincs értelme, mert semmi jelentőségük nincsen. Minden percét élveztem.

 

 

R. P.: Hát, férfitársaimnak elárulhatom, és mindenkinek, aki szereti a száguldást, hogy ez az egyik legelképesztőbb autó. Valószínűleg ilyenben nem is ülök soha többet.