Vissza az előző oldalra
Tim, Leó és Novecento
Be kell vallanom, felmerült bennem az a gondolat, hogy közös ismer?seink csak elfogultságból mondtak annyi jót róla. Majd meggy?z?dtem: nem volt igazam. Talán Leó személyiségének alapvet? kedvessége és pozitív nyitottsága, valamint maga a történet és mellé még Nagy Enik? csodálatos zongorajátéka olyan hangulatot teremtett, hogy tátott szájjal lestem Leó minden mozzanatát. Nem tudom, hogy hogy, de valóban én is láttam, éreztem és ott voltam a hajón, Timmel együtt nekem is összeszorult a szívem, s?t könnyeimmel is küszködnöm kellett egy-egy megindító résznél. Pedig én nem tartom magam annak a nagyon érzelg?s típusank, meghatni is nehéz, de Leónak sikerült.
Annyira különleges a történet, kivételes a színészi játék, megfelel? a ritmus és a kávéházi mili? annyira passzol ehhez az egészhez, hogy szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy valamiféle csodát éltünk meg ott, mi, akkor.
Egy ember, egy szék, egy zongora. Ezek a dolgok tudtak létrehozni a néz?kben egy olyan színházi élményt, amit sokszor a jól felszerelt k?színháznak sem sikerül. Szerintem nem az az igazi színház, ahol minél több kellék, díszlet, smink, szerepl? és bugyuta dal hangzik el, hanem az, amit Leó ott létrehozott.
Másnap délben, még mindig megrészegülve az el?z? esti élményt?l, találkoztam Leóval a tett színhelyén, hogy kifaggassam egy kicsit err?l az egészr?l.
Leó: Nagyon elégedett vagyok. Legalább egy éve nem volt ilyen jó el?adás. Ebben sokat segített a kávéházi atmoszféra, szerintem ez az el?adás pont ilyen légkörbe illik. Az él?zenés kíséret, ami csak ritkán jön össze és a jó közönség is sokat dobott az estén.
A.: Úgy tudom, hogy ezt az el?adást már évek óta játszod és viszed mindenfelé. Hány el?adásod volt eddig és merre voltál vele?
L.: Nem tudom pontosan, de körülbelül negyven. Csak itt, Szegeden huszonöt biztos volt. El?adtam Pozsonyban és Budapesten is. Ez egy nagyon egyszer?en megoldható darab, bárhol eljátszható, bárhova elvihetem. Többek között emiatt is szeretem.
A.: Mi inspirált arra, hogy újra el?vedd a repertoárból?
L.: Igazából nem mondhatnám azt, hogy újra el? vettem, mivel folyamatosan játszom, csak ritkábban és máshol, nem Szegeden. Itt utoljára másfél éve adtam el?. Az Ételliftes el?adásokat követ? beszélgetések során rengeteg ismer?söm jött oda hozzám, hogy milyen jó lenne újra megnézni a Novecentót; úgy éreztem, hogy tartozom a közönségemnek annyival, hogy eleget teszek a „vágyaiknak”.
A.: Azok, akik régebben is látták, említették, hogy sokat változott a darab! Valóban? Szándékos változtatásokról beszélhetünk, vagy csak úgymond az élet hozta ezeket a dolgokat?
L.: Mind én, mind Enik? nagyon sokat változtunk az elmúlt egy-két évben. Nemcsak életkorban, hanem lélekben is. Azt hiszem, hogy ez hatott ki a darab egészére. Kicsit a zene is megújult, gyorsabb lett az el?adás tempója is, sokkal él?beszédszer?bbé vált az egész. Azok az improvizációk és hangulatok, amelyek a darab vezérfonalát képezték már a kezdetek kezdetén is, er?teljesebbé váltak.
A.: Mi a helyzet a rendez?vel? Szabadjára engedett téged és az el?adást, vagy néha-néha összeültök, és együtt csiszoljátok a darabot?
L.: Ez az egész egy közös alkotómunka volt. Czene Zoli egy úgynevezett küls? kontrollja volt a darabnak. Igen, szabadjára engedett, engem és a darabot, de tervbe van véve, hogy a közeljöv?ben összeülünk dolgozni rajta egy kicsit.
A.: Honnan jött az ötlet a monodrámához? Hogyan történt a „nagy találkozás” a darabbal?
L.: Enik? volt az, aki megmutatta, ráadásul el?ször a filmet. Mivel filmzenével szeretne foglalkozni, ezt példaként hozta fel. Én pedig, mivel tudtam, hogy vándorolni fogok, pont egy olyan darabot kerestem, amit könnyen és bárhova vinni lehet. Nagyon tetszett a film, a zenéje is, gondoltam elolvasom a könyvet. Els?re beleszerettem… Nem volt kérdéses, hogy megtaláltam, amit kerestem.
A.: Számodra mit jelent ez a darab? Mi az üzenete?
L.: Független színházas ember vagyok. Nem vagyok civil., nem vagyok tagja egy konkrét k?színházi társulatnak sem. Különc vagyok. Nem én akartam így, ezt hozta az élet. Mondhatjuk úgy is, hogy elzárkóztam a „m?vészet elefántcsont-tornyába”. Olyan vagyok, mint Novecento, hánykódok a hajón és még biztos, hogy nem akarok leszállni, hogy a megszokott és elvárt dolgokat megcselekedjem (feleség, család, gyerekek stb.) Majd egyszer biztos. Sok dolog van, amit nem tudok megélni és azokat az érzéseket eljátszom. A néz?kkel együtt elképzelünk valamit, és ez a valami „A varázslat”, ez az, amit a színház magvának hívok, a közös varázslat. Én így varázsolok, Novecento pedig a zongorájával.
.jpg "Leo")
A.:Esetleg létezik-e valami recept arra, hogy err?l az el?adásról mindig mindenki csak jót mond, a meghatottság könnyeivel küszködve a szemében?
L.: Az az igazság, hogy nem szoktam felállítani semmiféle koncepciót, hogy milyenek legyenek az egyes el?adások, csak jön magától az egész.
A.: Mivel már volt részed dolgozni, mind k?színházba, mind pedig alternatív jelleg? színházi csoportokkal, hogy érzed, melyik áll közelebb hozzád? Tudatos választás, hogy az utóbbi években csak alternatív formák közt lehet látni téged?
L.: Igazából szeretem az alternatív- és a k?színházat is, viszont az útóbbiban a túlzott technikás, macerás dolgokat nagyon nem szeretem. De rátapintottál, a kedvenc színházi formám a független, egy-két szerepl?s el?adás. Az a fura, hogy régen rengeteg zenés darabban szerepeltem, de ett?l most már teljesen eltávolodtam. Nem is hiányzik!
A.: Jöv?beli célok?
L.: Olyan színházat szeretnék csinálni, amely felh?tlen kikapcsolódást tud nyújtani a néz?knek. Ami esztétikus érzelmi történeteket mesél el, ami lehet, hogy valahol szomorú, de valahol talán boldog is. Erre jó példa a Novecento és az Egy szerelem három éjszakája. Azonban nem a hagyományos formanyelvi elemek között képzelem el ezt a fajta színházat, hanem valamiféle új nyelvezettel. Olyasféléhez tudom ezt hasonlítani, mint egy Dali-festmény. Például az a darab, amelyen most dolgozunk a Radikális Szabadid? Színházzal, improvizációkra épül, de közben eléggé érzelg?s is. S?t, az Étellift is ide sorolható az új formanyelve miatt. Ilyen jelleg? színházat szeretnék a kés?bbiekben is.
Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a pár éve Budapestre felköltöz? Leó a semmib?l tudta elérni azt, amit egész életében szeretett volna!
Ennél többet nem is kívánhatnánk neki!
