Vissza az előző oldalra
The Kolin
Bódi Betti: Gondolom sokan próbálták már kategorizálni, hogy ti milyen zenét is játsz…
Linczényi Márk: Azt hittem próbálták már, hogy pettingeljenek velem…tényleg azt hittem, hogy azt fogod mondani.
B.B.: Abban is biztos vagyok, hogy sokan próbálták már.
L.M.: Nem elegen! Meg mér’ nincsenek itt? Meg mért kell nekem izzadtan a koncert után, ahelyett hogy a pénzt számolnám, mondjuk, tudom is én pettingelni? Ezt kérdezem. Meg a lány sem volt maradéktalanul kedves hozzám, akivel csókolóztam.
B.B.: Tehát csak egyetlen lány volt, aki pályázott volna arra, hogy elnyerje a szíved.
L.M.: Nem, nem, nekem tetszett ő. Az első sorban volt két könnyűvérű menyecske, velük, sokkal jobban jártam volna, de nekem ő tetszett, olyan hideg volt a tekintete…nem volt maradéktalanul elfogadó a nyelvemmel kapcsolatban.
B.B.: Tehát akkor ezek szerint nem várt ott a backstage-nél a koncert végeztével.
L.M.: Ja, valahol itt lesz a közelben, az biztos. Na de bocsánat a kis intermezzóért.
B.B.: Semmi gond. Szóval gondolom sokan próbálkoztak már kategorizálni a zenei stílust amiben nyomultok. Te hogyan definiálnád? Szerintem első hallásra volt ugye a Jimmy, kicsit rockosabb, aztán pedig ez a Scissor Sisters-ös vonulat a San Fransiscoval, kicsit ez a hetvenes évek szintipop világa. Szóval te, mint a zenekar feltételezhetőleg zeneszerzője, hogyan definiálnád ezt?
L.M.: Igen, én vagyok a zeneszerző, meg az első producer is, merthogy utánam már dolgozik más producer is a zenén – az első lemeznél még nem volt producer. És hát valóban, az első lemez termése ugye éveken keresztül termelődött, tehát ott voltak még… nem is tudom. Azok már azért eléggé kifutott zenei stílusok, discopunk meg indie meg ezek, amik igazából ilyen brit rock alapú valamik, amik a kétezres évek környékén engem a hatalmukba kerítettek, és hiába 2008-as ez az album, négy éven keresztül építettem össze a zenekart. És mindig ezekkel a számokkal. Próbáltam ki az újabb és újabb tagokat, és valahogy megmaradtak ezek a számok. De nyilván ahogy a világban változnak a trendek, tehát felejtsük el, hogy Magyarországon még szandálban és bőrmellényben felengednek embereket a színpadra, meg hogy intézményesítik azt, amit csinálnak, tehát a világ trendjeit intézményesítik, és igen, tökjól látod, hogy nem a Strokes meg a Hives vezeti a zene értelmesebbik szubkulturájának a toplistájának a toplistáját, hanem tökmás, ilyen hibrid műfajok jöttek létre. Egyrészt visszajött a ’80as évek, visszajött a szintipop, visszajött a ’90-es évek eurodance-e, nekem például ez egy nagyon nagy régi vágyam volt, és Calvin Harris, simán, nagyon jó ízléssel visszahozta a mocskot, olyan idézőjelek között, amitől hallgatható lesz, és nem elutasítandó. Bár mondom, én imádtam például a Fun Factory-t, a MAX-et, Rednex, tényleg, imádom ezeket a szarokat, Dr Alban, hú bazdmeg dejó. Azokat nagyon szeretem. Szóval igen, szintipop felé mentünk el. Meg ez jobban áll nekünk sokkal. A első lemezen is voltak nyávogósabb, buzisabb számok, meg volt keménykedés, de annyian csinálják még. Egyrészt nagyon ciki szerintem csinálni 2010-ben, másodrészt pedig vannak, akik nálunk sokkal jobban csinálják.
B.B.: Például?
L.M.: Indie-t? Például ki csinál jobban nálunk?
B.B.: Miért, te indie-nek definiálnád a kezdeti stádiumotokat?
L.M.: Hát nem, de voltak indie hatások. Indie-t sokkal jobban játszik szerintem nálunk a Jacked itt Magyarországon, vagy rockzenét, vagy ilyen keménykedést pont egy időben játszik most egyébként három ilyen zenekar. Magyarországon elég kemény rock szubkultúra van. Kurvajól játszanak, csak az a baj, hogy egy tíz-tizenöt évvel vannak eltévedve a világban. Szóval nem nekünk való az. Nekünk az ilyen nyávogós, b*zis, táncolós, ilyen igazi harcos zene, az való. De tényleg, ilyen Bee Gees-es, Queen-es, picit musicales, picit megalomán, picit… bárcsak egyszer tudnék olyan igényességgel és olyan bátorsággal zenét csinálni, mint például a Muse. A Muse az nagyon szépen tudja használni azokat a paneleket, amiket mi tananyagként kezelünk.
B.B.: Akkor erre a b*zisságra visszatérve, erre próbáltok rájátszani a színpadi öltözékekkel? Mert azért meg kell hagyni, nem hétköznapi a ruhatár, amiben a közönség elé vonultok.
L.M.: Hát ez…ez nem az én dolgom, én ehhez nem értek.
B.B.: Ezek szerint nem ti tervezitek a ruhákat, hanem valaki elétek rakja, és rámondjátok az áment?
L.M.: Hát a Kolin az egy jóval nagyobb közösség, mint pusztán három ember munkája, ez körülbelül egy harmincfős alkotói közösséget jelent. És van, többek között, divattervezőnk is, meg van art direktorunk, meg van koreográfusunk, meg van mittudomén’ rendezőnk, fotósunk, grafikusunk, még matematikusunk is van.
B.B.: És a matematikusnak mi a dolga?
L.M.: Hát ilyen kommunikációs stratégiákat segít számolni, meg valószínűség, meg hát ilyen marketingben igazából. Szóval van egy ilyen nagy alkotói közösség, és mi nem csak a zenekar dolgait csináljuk, hanem reklámfilmekben, filmekben, rövidfilmekben is dolgozunk, meg divatanyagokban, fotókban, tehát ilyen reklámos cucc, és épp ezért én maximálisan megbízom bennük, hiszen évek óta dolgozunk együtt, sőt, a legtöbbjükkel a gimi óta ismerjük egymást. Úgyhogy én rájuk bízom magam. Én megmondom, hogy nagyjából milyen zenei világot képzelek el, és milyen színek vannak a fejemben, milyen meseszereplőket tudnék látni egy klippben, vagy valami ilyesmi, onnantól kezdve én befogom a számat, egyáltalán nem az én dolgom, ehhez ők sokkal jobban értenek, mint én, kitalálják, megcsinálják, elmondják, felvesszük, bárkit lesz*pok, ha kell.
B.B.: És a San Fransisco videóklippje is egy ilyen crew-nak az ötlete volt, vagy az abszolút saját indíttatás.
L.M.: Nem, az az én ötletem volt, hogy táncos legyen, meg az is az én ötletem volt, hogy legyen egy jó zsaru – rossz zsaru, én meg hadd legyek egy nagyon szabadelvű, nagyon színes, paradicsommadárként tomboló valaki. Mondjuk az igazi felszabadultságnak a szimbólumaként, metaforájaként. A jó zsaru – rossz zsaru pedig tipikus amerikai panel, és akkor ebből lehet csinálni egy jó sztorit. Persze bele lehet látni azt is, hogy bu*sság, de ez nem erről szól. Mármint ennél sokkal többről szól. Nyilván van benne egy ilyen gag, van egy ilyen oldala is, egy ilyen kis fricska, de hát annyi idézőjel van már, hogy nem lehet tudni, hogy hányszor van megcsavarva. Szóval kitaláltam, és a rendező mondta, hogy oké, de akkor legyen teljesen meztelenül mindenki, és testfestés a ruha. Ő találta ki, hogy legyen balett, és akkor szereztünk egy koreográfust, a Molnár Andit, aki a Szombat Esti Lázat megnyerte (meg a szuperdöntőjét is megnyerte Katus Attilával.) Akkor ő hónapokon keresztül balettozni tanított bennünket, jártunk a balettintézetbe is órákat venni.
B.B.: Tehát akkor abszolút semmi táncos múltatok nincsen, és úgy produkáltátok azt a koreográfiát.
L.M.: Nincs, nincs, nincs. De hát valaki, hogyha zene közelségében van, akkor nyilván azért ritmusérzék is ragad rá, meg hát mindannyian keményen dolgozunk azon, hogy sikeresek legyünk, és szerintem pont ez az, ami Magyarországon hiányzik. Vannak olyan előadok, akik azt gondolják, hogy nekik nincs szükségük rendezőre, majd ők kitalálják, mi lesz a videóklipben. Hát lószart, ha Amerikában tényleg a Lady Gaga cipőjén 30 ember dolgozik, akkor mért hiszi azt Magyarországon mindenki, hogy majd ő ért hozzá. Nem ért hozzá. Attól, hogy valaki műértő, el tudja dönteni, hogy melyik klip jó és melyik nem, attól az még nem tudja megcsinálni. Nézzük meg fordítva. Egy kliprendező mikor csinálna zenét? Soha. Nyilván ha valaki mittudomén’ ku*jó masszőr, akkor az masszírozzon, de nem sportoló, szóval nem szabad összekeverni ezeket a dolgokat. Úgyhogy ez az elhivatottság lehet az, amivel vagy meg tudjuk mutatni Magyarországnak meg a világnak, hogy igenis érdemes nyugati panelek, nyugati munkamódszerek szerint dolgozni, mert van foganatja. Nem véletlenül dolgoznak annyian és annyira precízen és annyira differenciáltan egy-egy videóklipen, zeneszámon, fotón, teljesen mindegy. Csak én hiszek abban, hogy megéri fél évet balettozni tanulni azért, hogy utána legyen egy jó klip.
B.B.: Ez nagyon jó végszó volt, köszönöm szépen az interjút.
L.M.: Én köszönöm.
