Sacc per kábé tizenöt óra negyvenötkor léptem át A félszárnyú tündérek völgyének kapuját, legalábbis amikor visszaértem kezdésre a Pinceszínházba, már olyan figurák mozogtak ott, akik a darab szereplői, az ajtóban álltak. Két sajátos külsejű boszorkányt tuszkoltak a börtönükbe, a gyerekek pedig minden játéknak minősülő tárggyal püfölni kezdték Maximilián király udvartartását. Elcsíptem, amikor egy szőke kisfiú közölte az apjával „Tök jó kikészíteni a színészeket!” A Szegedi Egyetemi Színház bevállalós, és ez általában bejön, még a gyengébb előadásokban is látni a munkát, akkor sem egy félvállról vett bohóckodást tolnak a képembe. A Simai Mihály által írt meséből színdarabot csinálni újfent merész, állítom, hogy mesét nehezebb színre vinni, hiszen a közönsége gyerek, a gyereknek pedig szenzora van a gagyira. A Pinceszínház előterében ellenben az ifjúság úgy röpködött, mintha játszótéren lenne, számukra már ezekben a percekben elkezdődött az előadás.

 

Számunkra akkor, amikor az előtérbe lépve Csampilla a király lázadó udvari bolondja ismerteti a kritikus helyzetet; Maximilián király betiltotta mesét annak minden káros hozadékával, és ha valaki nem tudná rögtön maga elé képzeli ezt a hírhedt királyt, az se féljen az őt ábrázoló plakát legalább három példányban a falon virít. Figyelem a gyerekeket, először nem tudják hová tenni ezt a sok Simai- fantáziából szökött alakot, később azonban már lesik minden mozdulatokat, rájuk vigyorognak, oldódnak. Ezek után tovább a nézőtérre. A színpadon a tündérek királynője, különleges, karakteres arca van, türelmesen végigvárja, amíg mindenki leül, ezt követően pedig végérvényesen és visszavonhatatlanul belecsöppenünk ebbe a többszörösen összetett világba. A díszletet dícséret illeti, rendkívül szép és ízléses, sokan biztos azzal jönnének, hogy hát igen minimális, és „csak” ennyire is szép. Minimális, és a fene sem gondolta, hogy ennyi mindent ki lehet hozni két lepelből, égősorból meg lámpákból, kicsit fel kéne ébredni, nem kritizálni, hanem élvezni, kényeztetni a szemet, és tessék nyugodtan jobb ötlettel előállni (általában csak a száj a nagy). A gyerekszemnek meg aztán különösképp jót tett, hiszen ők fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy ha valami nem úgy áll, ahogy, vagy nem olyan a ruha, amilyennek álatlában illusztrálják. Ők is az embert nézik, akit kiegészít a díszlet.

 

A történet kedves, ugyanakkor roppant komolyan veszi magát, én respektálom Neil Gaiman fantáziáját, de amíg van Simai Mihályunk, addig rakjuk csak talonba a Csillagport és Coraline-t, olvassuk el inkább a félszárnyú tündérek történetét. Itt mindenki egyszerre főhős és mellékszereplő, nincs megmentésre váró királykisasszony, se legkisebb fiú, a boszorkányok szerethetőek, és a sárkány sem a klasszikus értelemben jelenik meg. Az elnyomott mesehősöktől kezdve a tündérvilág létezésétől elidegenített emberekig mindenki kicsit hibbant, szabályokat állít fel magának, amelyeket persze képtelenség betartani. Ha azt mondják a tündérnek, nem mehet az emberek földjére, az emberek földjére fog menni, és ugyanez van emberoldalról is. Mivel az egész bonyodalom gyökere az, hogy a királyság rettenthetetlen sárkánya, Bummbeletádé füstje megmérgezi a tündéreket, és félszárnyúvá válnak, a küldetés megfosztani Maximiliánt a tróntól, és hatástalanítani Bummbeletádét. Maximiliánként egyébként külön kiemelném Szalkai Dénes alakítását, aki zseniális stílusában sajnos csak elkezdi felolvasni a Kisgömböcöt, eszméletlen, ahogyan lelkesedik a mese brutalitásától, és fontos, hogy ez a jelenet a karakterének egyfajta lebuktatása; a mesegyűlölő király is olvassa meséket, ha épp nem a beosztottjait szidja, amiért nem tudtak még megfelelő pénzgyártó ötlettel előrukkolni. Emlékezetes a többiek mellett még Baksán Mónika szakállas boszorkánya, derűt keltő átkozódásával, Eller Éva és Varga Norbert pedig nagyon szépen énekelnek a kifinomult, profi (élő)zenei kíséret mellett.

 A mese tömve van utalásokkal a múltbeli és a jelenlegi társadalmat illetően is, mindenki megkapja a képébe, mert mennyiben különbözik az, ha nem kommunikálunk egymással, felesleges határokat szabva attól, hogy az embereknek tilos átjárni tündérországba és fordítva? Szerintem nem sokban, sőt. Ők nem használtak se személyit, se útlevelet, se semmit, csak át kellett lépni határokat, nem feltétlenül más a valóság sem. Gyerekkorom óta úgy éltem meg, hogy a mese keményebb némely komolynak szánt műnél, hiszen azoknál nincs burkolás. Fennáll persze a veszély, hogy ha mesében látjuk a dolgokat, nem tartjuk-e komolytalannak? Aki Illyésen, Andersenen meg a számtalan magyar népmesén nevelkedett, az nem fogja, de az sem, aki egy kicsit is ki tud lépni a szürkébb realizmusából egy színesebbe, ahol ugyanúgy megharcolnak a szabadságukért, az elveikért, ahol ugyanúgy lapulnak gyáván, és röhögnek kínzás közben.

 

 A félszárnyú tündérek völgye gyerekeknek és gyerek üzemmódba kapcsolni tudó felnőtteknek való, mert az a felnőtt, akiben ez a kapcsoló nincs, nem biztos, hogy élvezni fogja, vagy ha csemetéje kedvéért be is ül, az egyetlen szó, ami majd eszébe jut; a bájos...

 A kicsik viszont nagyon is érzékelik, átélik, és ami már csak hab volt a tortán, hogy azon szülők, akiknél mégis működött az ’egy órára gyerekké válás’, szinte egybeolvadtak a velük, és a különbségek megszűnni látszottak felnőtt és gyerek alapvetően éles elkülönítését tekintve. Én újat láttam, sohasem képzeltem ennyire színesnek a meséket, megelégedtem Jankovics pasztellképű pásztorainak képével, valamint a saját elmémmel hozzátoldott aranysárga búzamezőkkel, barna földekkel, egyszerű fehér házakkal. Ilyen színek, és ilyen bűvészet nem vonzottak sosem, itt viszont szelíd kísérői volt az eseményeknek, semmi sem volt sok.

 Ha bárki, akár a darab, akár e porszemnyi hatásmechanizmussal rendelkező írás hatására dönt úgy, hogy inkább ehhez hasonló, valódi mesékkel jutalmazza a gyerekét, már nagyon megérte a SZESZ-nek életet adni Simai meséjének.

 

Galériánk az előadásról