Vissza az előző oldalra
Scooter, Techno
A hosszú szervezési időszaknak köszönhetően viszonylag gyorsan kiderül milyen együttesek vesznek részt a soron következő fesztiválon, és annak ellenére, hogy a SZIN egyáltalán nem egy napról, vagy egy koncertről szól, a leghíresebb csapatok vonzzák a legtöbb embert. Ezek a világhírű fellépők meglehetősen sokba kerülnek ám, nem csoda hát, hogy a fesztiválszervezők egy-két „húzóegyüttest” tudnak csak finanszírozni. Így azonban jól meg kell fontolni a döntést, és persze ez nem is kizárólag rajtuk múlik. Számomra – és gondolom nem vagyok ezzel egyedül – mindenesetre bombameglepetés volt az idei fellépők között látni a Scootert. Az igazat megvalva kicsit elfogult vagyok az együttessel szemben, hiszen tizenkét éve tartozik a kedvenceim közé, amikor is egy Hip Hop Boyz kazettát cseréltem a No time to chill albumra. Hát igen, akkor még az volt a menő…
A váltást azóta sem bántam meg, és beszereztem az összes elérhető lemezüket. Balszerencsémre nem sűrűn látogatnak hazánkba, emiatt koncertre még nem jutottam el, ám most az ölembe hullott a lehetőség. Ott kellett hát lennem.
A kezdésről néhány percet késtem, bár teszem hozzá az én órám szerint pont annyival kezdődött korábban a koncert, amennyivel én később értem oda. Figyelembe véve, hogy én számoltam némi csúszással, ez azért meglepő volt. Meghallva az első ismerős hangokat, szedni is kezdtem a lábam, mígnem jóformán beleüköztem a hatalmas tömegbe. Fogalmam sincs, mennyi ember lehetett azon a relatíve kis területen, az viszont biztos, hogy nem szerettem volna leejteni semmit, mert azt soha többé nem találom meg nagy valószínűséggel. A Scooter nem ma kezdte a szakmát, ez meglátszott a közönség összetételén is. A „nekemtökmindegymilyenkoncertcsakugráljak” tiniktől a harminc pluszos korosztályig mindenféle embert láttam. Utóbbit leginkább arról lehetett megismerni, hogy arcán örömittas mosollyal szinte csak állt, és igyekezett elhinni, hogy ő most itt van, és kedvenc eggyütesét hallgatja. Amikor elkezdődött a koncert nagyjából hatvan méterre lehettem a színpadtól, ami nem nagyon töltött el örömmel. „Egy életem, egy halálom” gondoltam, mindenáron közelebb kell jutni. Az elején még nem is volt nehéz, a tömeg külső része viszonylag lazán csatlakozott egymáshoz, odabenn azonban már akkor sem dőlhettem volna el, ha akarok, mert minden oldalról megtámasztottak. Tízcentinként araszolva , apró helyeken előrébb slisszanva a végeredmény az általam előkelőnek ítélt, körülbelül húsz méteres távolság lett. Nem mondanám karnyújtásnyi távolságnak, de ez van. A koncert az előadott számokat tekintve bőségesen átölelte a Scooter tizenötéves pályafutását, vagyis kaptunk mindent a régi nagy klasszikusoktól kezdve (Hyper, Hyper, Endless summer, Call me manana) az új slágerekig (Ti Sento, Jumping all over the world), igaz utóbbiból talán kevesebbet. Ez engem a legkevésbé sem zavart, mert – elfogultságomat félretéve kénytelen vagyok kijelenteni – a német eggyütes valóban túl van a fénykorán, és egyre kevesebb örökzöldet hagy ránk. Persze azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy ez alatt az idő alatt évente adtak ki legalább egy albumot, ami nem sok csapatról mondható el.
A hangulat fantasztikus volt. Az együttest szinte mindenki ismeri, a számok pörgősek, ennél nem is kellett több. Egy dolgot tudnék említeni, amiben a szegedi közönség kevésbé vizsgázott jól, ez pedig az közös éneklés. A Scooter stílusához, és koncertjeihez hozzátartozik, hogy H.P. sokat énekelteti a közönséget. Teheti ezt nyugodt szívvel, hiszen egy mikrofonba kiabált fél mondatról mindenki megismeri a következő számot. Ezzel nálunk sem volt gond, a feladott labdát azonban a tömeg nem sokszor ütötte le. Persze ettől még nem hinném, hogy rosszkedvűen távoztak volna, de talán nem ártott volna kicsit jobban segíteni őket.
