Vissza az előző oldalra
Quimby Cirkusz és Varieté
Már jó pár perccel hét óra előtt érzékelhető volt az izgatott zsezsegés a Belvárosi mozi bejáratánál – hiába, csak ott izzik így a levegő, ahol valamit tényleg nagyon várnak. A nézőtérre érőt tipikus „a csilláron is függnek”- teltház fogadta, pedig a már szinte tapintható vibráláshoz egyelőre még csak Norah Jones a színpad mellől felszűrődő hangja asszisztált. Elegáns csúszással, nem sokkal hét után kezdetét is vette a produkció.
Eddig még nem volt szerencsém Teátrum koncerten részt venni, de valahogy azt súgta az ösztönöm, hogy a színházi körülmények sokkal hozzáillőbb és termékenyebb közeget biztosítanak ehhez a semmilyen szempontból egyszerűnek nem nevezhető zenéhez, mint a nagyszínpados-tomboló tömeges verzió. Nem tévedtem: Quimbyék sokrétű, színes mozaikdarabkákból álló világában itt az összes momentum a helyére került. Teret kaphatott a minden pillanatban a zsigereikben bujkáló játék és virtuozitás, volt idő befogadni az apró és finoman kidolgozott zene- és szövegrészleteket, amire egy klasszikus önkívületi állapotban töltött nagykoncert alatt akárhogy is nézzük, nem nagyon van lehetőség. Emellett az egyéni karakterek is jobban érvényesülhettek ebben a leginkább modern cirkuszi produkcióhoz hasonlítható performanszban, melyben egyaránt helyet kaphatott a szomorúan bólogatós megmosolygás és az önmagáért való őszinte nevetés is. Jót tesz a zenekarnak, hogy nyugodt szívvel nem jelenthető ki senkiről, hogy frontember – persze, mondhatnánk ezt Kiss Tibiről, de ha ő az, akkor már Livius is, ha Livius akkor Dódi, és így tovább.
A dalokat megszakító kis intermezzók alatt hol Kárpáti József és Varga Livius bohóc-duója kacagtatta meg a közönséget, hol azt vehettük szemügyre, hogyan szólaltat meg Gerdesits Ferenc egy borosüveget hangszerként, és természetesen Kiss Tibi sanzonos-népdalszerű szólója sem maradhatott el. Ezek az elsőre akár erőltetettnek is érezhető kitérők nem billentették ki az előadás ritmusát, sőt megteremtődött valamiféle folyton izzásban lévő harmónia. Az ütemre villódzó fények és a dübörgő, extatikus számok keltette show-hangulat párban a színpad szélére kuporodva utcazenész-feelinggel előadott akusztikus dalokkal; a kuglifején örök csintalan félmosollyal létező Livius igazi bohóc alkata az örökké szélfútta frizurával megjelenő Tibiből áradó ősmelankólia mellett, és még sorolhatnám naphosszat – ezek a végletes elemek végig megőrizték az egyensúlyt ebben az intenzív, kavargó zenei őskáoszban. Miniszintetizátor, konga, csörgők, megafonok; Mari, Halleluja, Cuba lunatica, Megadom magam; jól ismert verziók és izgalmas átdolgozások – minden helyet kaphatott ezen az estén. Még a régebbi albumok kincsei mellett számomra első hallásra eltörpülő és egyformának ható Kicsi ország dalait is szerethetővé tették ez alatt a pár óra alatt.
A Fekete Lamour parádés előadása közben az ember lányát csak úgy lökte kifelé a szék ültéből, ezzel szemben az akusztikus blokk után a srácok épp azzal viccelődnek, hogy mire fel a technikára kidobott sok pénz, ha szemmel láthatóan egy szál gitárral is eladhatóak – és ezzel is maximálisan egyet kell értenünk. Jó ez az egész így, ahogy vannak. Ezek a szerzemények meg is érdemlik azt a figyelmet, ami ilyen körülmények közt kijuthat nekik. Otthontalanság otthona, Hullabár, Androidő, Szellő, … – nevenincs, mégis alap emberi érzelmeket, helyzeteket festenek elénk a szövegek, és a zsöllyékbe süllyedve ezúttal volt alkalmunk kihallani a húsbavágó filozófiát a sorok közül és elengedni magunkat, hogy átjárhasson az a keserédes borzongás, amit ezeknek a balladai homállyal fűszerezett, néhol sámánisztikus varázsének erővel bíró dalok szövege nyújt.
A Szilárd és Tibi duójában hallható ráadásszám, a legújabb lemeznek címet adó Kicsi ország gyanúsan mintha épp erre az alkalomra íródott volna, minden esetre ügyes lekerekítése volt az estének, akárcsak a meghajlás és kivonulás alatt felcsendülő Somewhere over the rainbow. S míg a népek mentek békében az álmaik felé, a srácok boldogan számolgathatták, hogy egy ilyen fergeteges teltház után mennyi volt a kapuban a lé.
