Vissza az előző oldalra
Pont4 és JackDanimalZ
Hogyan válhatott alapvetően kötelező elemmé a feldolgozások, pontosabban fogalmazva a dalban vagy dalként felbukkanó popzenei szimulákrumok jelenléte az amatőr zenekarok koncertjén?
A "Fly Away" (Lenny Kravitz, Virgin Records America 1998) című nóta felcsendülése eklatáns erővel hathat egyrészt a hallgatóság nosztalgikus, fiatalkori emlékképeinek újbóli, eufórikus átlapozásának élményében, s ezzel együtt a sörfogyasztás tempójának a vizeletkiválasztásra és a test hidratációjára nézve kockázatos növelésében, másrészt egy ennél fontosabb probléma körében is, mely a tömegmédia technológiáinak legitimálása területén terjeszekedik. A magukat legtöbbször meghatározhatatlan hagyományozódás keretében tradícionálisnak valló hangszeres zenék és zenészek a probléma kikerülésével csak azt érik el, hogy az tovább nő és romlik. Ez a probléma pedig nem más, mint önmaguk definiálatlansága – önmaguk által. Ez annyit jelent, hogy a jelen adta lehetőségként értelmezhető "új" (legyen az az alapfogalom, vagy a már kész szellemi termék "újdonsága") megteremtése számukra nélkülözhető ; puszta elményt jelent a jelenben, melyhez nem társul egy jól körüljárható zenei tradíció.
Ezzel tulajdonképp a meghaladható, azaz az "elmúlt" alapfogalmai helyet a jelen adta sajátlagos lehetőségeiket tagadják meg és vonják el maguktól. A posztmodernben fellelhető "új" számukra – egy önkényes családi hasonlóság megállapítása okán – puszta használhahtatlan deindividualizált és deperszonalizált látszat, tömegmédia, mely főleg a hallgatóság számára egy kezelhetetlen és átláthatatlan, folyamatosan épülő médium, így az általa keltett "hallucinációs életörömök" (lásd Jameson: Postmodern, or, the cultural logic of late capitalism) megtagadásával egyben a már (más zenei éra médiumai által) legitimált és bizonyos értelemben populáris zenei formák vagy az azokat hordozó teljes szubkultúrák nyújtotta élvezeteket, pontosabban a már meglévő dalokat választják. Ezzel a alkotás tekintetében ahhoz a prioritást nem élvező kiszolgáló racionalitáshoz kanyarodnak vissza, melyet részben maguk is elutasítanak. Racionális módon felteszik kérdéseiket: melyik a "jó" szám, melyet mindenki "szeret"? Melyik a megfelelő hangnem? És melyik a megfelelő sláger-séma? S ezekre racionális módon válaszolnak. Olyan megfontoltságot és szükségszerűséget, rendszert alkalmaznak tehát művészetük megvalósításában, mely nem a jelen és ezzel együtt a jövő általuk kialakítható "újdonságában" és forradalmi jellegében születik, hanem a múltbéli, modern zenei kultúra ipari feldolgozó üzemében oszladozik.
A zenészek szabadsága tehát adott – mely ha nem is zár ki minden szükségszerűséget – nem megfelelő használatával azonban teret engednek a modern zenei szükségszerűség kényszerítő erejének. Ez nem a korlátozott racionalitás térnyerése ; a jelenünket és a jövőnket definiálni, vagy legalább vízióként ecsetelgetni, előrevetíteni? Minek az? Az alkotók az általuk feldolgozásoknak nevezett szimulákrumok biztosította teljes nyugalom támaszával szenveleghetnek a színpadon – mi pedig isszuk mellé a sört.
