Jó pár hónap kihagyás után Balázs Zoltán és társulata újabb vendégjátékkal örvendeztette meg a szegedi közönséget. Ezúttal legújabb produkciójukat, Csehov Platonov-ját hozták el hozzánk.

 

Az eddigiek közül ez az előadás állt legközelebb a klasszikus kőszínházi feldolgozásokhoz, ám azért most is akadtak izgalmas megoldások. Az egyetlen díszletet a játéktér majdnem egészét elfoglaló hatalmas biliárdasztal adta. Játék, asztal, ágy – kacagtató vagy épp kiélezett meccsek, csípős beszélgetések és forró pásztorórák színhelye egyszerre.

 

Magáról a darabról érdemes tudni, hogy cím nélkül maradt fenn, és csak több tíz évvel az író halála után került napvilágra, és még tíz év kellett ahhoz, hogy a köztudatban elnyerje méltó helyét a többi nagy dráma között. Balázs Zoltán a következő szavakkal indokolta, hogy miért esett a választása erre a hányattatott sorsú darabra: „Tetszik a darab kimunkálatlansága, a nyersessége. Érdekel, hogy miként tudjuk megfogalmazni a saját nyelvünkön azt a fajta személyes létezést, amit ezek a csehovi figurák együttesen képviselnek. A Platonovban a generációs problémák mellett rendkívül élesen jelenik meg egy fiatalember hevülete, vehemens kritikája a világgal, a környezetével szemben, s ez – úgy érzem – tökéletes alapanyagot kínál egy olyan társulat számára, amely saját folyamatos újrafogalmazására törekszik.”

 

Az említett fiatalember a címszereplő Platonov, a darab kis univerzumának középpontja. A többi szereplő helyét a kapcsolati hálóban a hozzá való viszonyulás határozza meg: vagy megvetés és gyűlölet vagy csodálat övezi – de leggyakrabban a kettő egyszerre. Karizmatikus egyéniségével ő az egyetlen, aki intenzív érzelmeket képes kiváltani a körülötte élőkből, a többi emberi kontaktus csupán egy-egy szál abban a felszínes hálóban, ami épp csak arra elég, hogy fenn tartsa őket az életben. Mint az a darabban is elhangzik, különc Don Juan; nem rejti véka alá megvetéstől izzó kritikáját a körülvevő világgal szemben, és egyenes gerinccel vállalja saját becstelenségét is – ezáltal valamiféle furcsa fény derengi körül, aminek hatása alól még az élőholtságukat harsány gesztusok alá rejtő embertársai sem tudják kivonni magukat; sőt, főleg ők nem. Felkavaró jelenléte beborítja a pengeélen egyensúlyozott viszonyokat, és kifordulásra készteti a legkönnyedebbnek tűnő személyiségeket is.

 

Sokat elmond a korról, amelyben egy ilyen ember Don Juan tud lenni – és nem csak a Maladypétől megszokott rendhagyó feldolgozásnak köszönhető, hogy zsigerien mainak érezzük ezt az egészet. Vannak dolgok, amik nem változnak bennünk, köztünk – legfeljebb csak súlyosbodnak.

 

 

Idézet forrása: www.thalia.hu