Vissza az előző oldalra
Ory Grófja
Operát nézni nehéz. Nemcsak hogy nézni, hallgatni is kell- figyelni, koncentrálni és – kövezzetek meg- néha t?rni. Kevés fiatal szereti igazán ezt a m?fajt, pedig zseniális is tud lenni, habár valószín?leg kivétel nélkül van mindegyikben pár olyan rész amit halálra ununk.
Én hihetetlenül szeretem Mozartot, különösképpen az operáit.
Kiskoromtól kezdve ivódott belém zenéjének szeretete, f?leg mert mást nem nagyon nézhettem- a nagyapám szentül hitte, hogy az olasz opera nem más mint „ hisztis hájas emberek nyávogása a színpadon”. Ennek demonstrálása érdekében kizárólag német operát néztem, és ezt a mai napig nem tudom levetk?zni. Elismerem, hogy vannak nagy klasszikus olasz operák, de nekem azok kissé nyálasak. Az Ory grófjára is el?ítéletekkel érkeztem- és voltak helyzetek amiben igazam is volt.
Fourmoutiers várának környékén felt?nik egy rejtélyes remete, akir?l csak barátja, Raimbaud tudja, hogy egy szoknyavadász, Ory grófja, aki így akarja meghódítani a vár úrn?jét, Adele grófn?t. A grófn? meglátogatja a remetét és elmeséli, hogy aggódik férje miatt, aki harcolni ment a keresztesekkel. A remete, kihasználva az alkalmat, azt tanácsolja neki, hogy élje boldogan életét és legyen ismét szerelmes. A grófn?, aki bízik a remetében, megfogadja a tanácsot, de a remete megrökönyödésére szerelmének célpontja az apród: Isolier lesz. Az ál-remete majdnem bejut a várba, amikor megérkezik nevel?je és leleplezi. A grófnak másodszor, apácának öltözve sikerül bejutnia a grófn? szobájába, ahol felismeri, hogy az apród már betöltötte azt a szerepet, melyre ? oly nagyon vágyott. Az apród felismeri és bolondját járatja vele: a gróf a sötétben neki udvarol. Megérkezik a grófn? férje is, aki el?l Ory gróf fejveszetten menekül.
Nem ismer?s a történet valahonnan? Kicsit az egész egy Don Giovanni másolatnak t?nt. Ugyanaz a csábító férfi a f?szerepben az „ártatlan” hölgyek keresztt?zben, és a végén persze a jól megérdemelt büntetés. Végig zavart ez a hasonlóság. Azért mondanom se kell, hogy a története hasonlíthat ugyan az imént idézett „operák operájára” zenéje közel sem érhet fel Mozart klasszikusához.
De kezdjük az elején- az els? felvonásban elém táruló díszlet teljesen leny?gözött. A dzsumbujos er?dszer? berendezések abszolút bevonták a közönséget is a darabba ami ezáltal életszer?bb lett. Az énekesek jó része azonban csalódást okozott- nem nagyon tudták áténekelni a zenekart. A kissé er?tlen hangok alig jutották túl az árokban megbúvó zenészeken, melyhez persze hozzátartozik a Kisszínház akusztikája is- nyílván nem egy operára lett tervezve az (egyébként ízlésesen modern) épület.
De az olaszos szenvelgés, szoprán trillázások, túlzott gesztusok, mind megvoltak.
Kicsit operettes hangulatú- ha befogom a fülem a képi világból talán nem is t?nik ki hogy operára jöttem. Ugyanakkor az imént említett díszlet és jelmez teljesen passzolt a darabhoz. A Grófné várja egy háborús óvóhelyként jelent meg- s itt a feminizmus bájos amazonjai bokszolni és dartsozni sem voltak restek szabadidejükben. Persze ezek a túl direkt jelzések nem mindig állják meg a helyüket, itt szükség volt rájuk.
Mint mondtam, nehéz egy operát befogadni. Nem kevésbé nehéz nyitni rá. A mögöttem ül? id?sebb bácsi kissé csalódott volt a m?faj terén, s készségesen hitte azt a zenekari árokról hogy a díszlethez tartozó medence- tágra nyílt szemekkel figyelte a „medencében” felbukkanó karmestert. De a szünetben és a darab végén hallott hangfoszlányok is igazolták: nincs mindenki kész egy operához. A közönség zavarban volt- nem tudták megfogalmazni hogy tetszik-e nekik, inkább csak furcsállták a m?fajt. Én sem mondom, hogy úgy születtem, hogy imádtam az operát, s?t volt, hogy gyerekkoromban már idegesen néztem meg a Varázsfuvolát huszadszorra - de ma már tudom, hogy megérte, megéri operákat nézni.
