Vissza az előző oldalra
Megy ez jobban is
Massive Attack
Heligoland
52 perc
Virgin/EMI
Értékelés: 7.5/10
A Massive Attack új albumával két borzalmasan nagy probléma van. Mindkett? kifejezetten súlyosnak mondható, viszont úgy t?nik, hogy a bristoliak ebb?l a gödörb?l is (viszonylag) jól jöttek ki.
Az egyik az, hogy az évek során duóra redukálódott együttes új, sorjában ötödik stúdióalbumán kifejezetten arra hajaz, hogy a 1998-as, mind kritikailag, mind közönségileg sikeres Mezzanine-t reprodukálja, els?sorban hangulatilag (további bizonyítékok az albumon lelhet?ek fel). A másik pedig a kifejezetten hosszúra nyúlt várakozási id?vel kapcsolatos. Persze, hét év ugyebár pontosan a fele annak, mint amennyit a Guns 'N Roses tavaly megjelent Chinese Democracy c. albumára kellett várni. Azonban felmerül a kérdés, hogy ha valóban ennyi ideig tartanak az új album munkálatai és a tagok mindig a tökéletességre törekednek, és f?leg hogy a Massive Attack-r?l van szó, mégis hogyan lehetséges az, hogy nem sikerült nekik összehozni egy legalább annyira er?s, zseniális és invenciózus albumot, mint mondjuk két évvel ezel?tt a Portishead-nek (a szintén bristoli és szintén trip-hop duónak Third c. harmadik lemezére ugyebár 11 évet kellett várni).
Ez azonban nem fedi teljesen a Heligoland-r?l kialakult képet. Az említett Chinese Democracy-nál fényévekkel, nagyságrendekkel jobb dalok születtek, és bár azt is tudom, hogy két alapvet?en különböz? zenekarról (a Guns 'N Roses esetében: zenekarról?) van szó, de mégis! Elegend? közös ponttal rendelkezünk az adekvát összehasonlításhoz (itt újfent a hosszúra nyúlt várakozási id?t említeném).
Persze az el?z? 100th Window-hoz képest kész felüdülés a Heligoland. Nem csak dallamosabb lett az egész hangzóanyag, hanem úgymond „színe van és szaga”. Lelke, ha úgy tetszik. Szerencsére azon a vonalon indultak tovább, amit a különböz?, együttesen belüli konfliktusok el?tti id?szakban elkezdtek. Ugyanazt a kellemesen bizserget?, torokszorítóan, de soha sem fojtogatóan sötét hangulatot, amely egyszerre áldás és átok. Nem pedig egy rideg, végeláthatatlan gépzenei gy?jteményt kapunk.
És talán pont ezért, a „sötét dallamok” újrafelfedezése miatt mondható az, hogy a Heligoland mégsem akkora csalódás, mint azt els? vagy második meghallgatása után gondolhatnánk. Hiszen – nyugodtan valljuk be – ez nem éppen könny? délutáni hallgatnivaló. Az egyszeri zenekedvel? teljes lélekjelenlétét (és talán annál még egy kicsivel többet) kívánja meg, és mivel ez nem minden alkalommal lehetséges, ezért talán az els? pár alkalommal nem üthet túlságosan nagyot az album. Viszont – ahogy három évvel ezel?tt a Radiohead hetedik stúdióalbumával kapcsolatban (In Rainbows) tapasztalhattuk – érdemes újra és újra nekifutni. Már csak azért is, mert a tagok itt-ott igencsak er?teljesen megvillantják zsenialitásukat. Például. A Massive Attack hangzásáról kialakult mentális pillanatfelvételben eddig ugyebár a szintetizátorok nem nagyon kaptak túl nagy teret. Az ötödik albumon ez viszont egy kicsit másképp alakult. A számomra teljesen értelmezhetetlen és hirtelen jött 80-as évek szintipop revival-jét a Massive Attack úgymond a sajátjává tette. Nem olyan két ujjal elpötyöghet? szónikus szinti futamokról van szó, mint például az Editors harmadik lemezén, itt épphogy fel-felt?nnek kósza hangok, mégis olyannyira nagyszer? érzékkel illesztették be ezeket, hogy az egészen egyszer?en teljesen új szintre emelte a „Heligoland élményt”.
Tehát végs? soron szeretném azt hinni, hogy megérte várni hét évet erre a lemezre, talán én lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Ez viszont – sajnos – nem igaz. Mindazonáltal a Heligoland jó hallgatnivaló, sok más együttes/el?adó így is a fél karját adná egy ilyen lemezért. Viszont Robert del Naja-tól és Grant Marshall-tól ez egy kicsit kevés.
Ajánlott dalok: Pray for Rain, Splitting the Atom, Psyche, Paradise Circus, Atlas Air
