Vissza az előző oldalra
Megcsináltad, Madách Imre!
Színháztörténeti Konferencia a REÖK palotában a SZTE Színháztörténet szakirány, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Varga Mátyás Alapítvány és a Madách Társaság szervezésében.
Szeretnék mindenkit megkérni, aki érdeklődik valami iránt, és annak a valaminek tükrében évente egyszer netán konferenciát is csinálnak, hogy habozás nélkül menjen el, mert olyanok szájából fog hasznos és minden bizonnyal magas valóságtartalommal bíró információkat hallani, akiknek ez idáig szakkönyveit, tanulmányait olvasta a témában. Próbáltam megfogalmazni, mit jelentett nekem ezen a Madách és Az ember tragédiája konferencián részt venni, de mivel nem tudom elég frappánsan és érzékletesen egy mondatba gyúrni, gondoljon mindenki az Annie Hall azon jelenetére, amikor Alvy a moziban előrángatja Marshall McLuhan-t. Na, ahhoz hasonló érzés volt. Ott álltak tőlem méterekre a legnevesebb színháztörténészek, kritikusok, én pedig arra gondoltam, mi lett volna, ha valami csúfos véletlen folytán elalszom, vagy elfelejtek elmenni. De szerencséltet valami/ valaki, mert ott voltam, kilenctől háromnegyed négyig, és mondanom sem kell, hogy ennyi infót, ennyi érdekességet, ennyi sokkoló tényt nem hallottam még se Madáchról, se Az ember tragédiájáról, se a Szegedi Szabadtériről.
Ha valaki közben kapcsolódott volna be, az is fel tudta volna venni a fonalat, bár szerintem rendkívüli módon egybefüggő volt, reflektáltak egymásra, természetszerűen sok volt az átfedés. Az előadások két részre voltak osztva, a kilenctől egy óráig elhangzottak a Szegedi Szabadtéri kezdeteit, és az első Tragédiarendezéseket elemezte, míg egy órától háromnegyed négyig a hatvanas- hetvenes évek rendezéseiről, valamint egy tizenegy évvel ezelőtti elfelejtett, kissé sutább Tragédia előadásról is megtudhattunk pár érdekes dolgot. Mielőtt nagyon belevágnék, ez úton is üdvözlöm azokat az imádnivaló optimistákat, akik szerint a jelenlévő sok fiatalt valóban érdekelte Madách, sajnos az a sok fiatal ott reggel kilenckor nem az a sok fiatal, akiket én is ismerek, akik kussban ülték volna végig, ha olyan infókat hallhatnak az íróról, mint hogy hol és kiknek olvasta fel először Az ember tragédiáját. Bene Kálmán részlet gazdag bevezetőjét Dr. Máté Zsuzsanna (oktató, SZTE JGYTFK Magyar Irodalom Tanszék) előadása követte, mely iránt szakomból kifolyólag igencsak elfogult voltam, csak úgy repkedtek a filozófiai felvetések, a Gadamer- féle hermeneutika, Sík Sándor „a dilettánsok tudnak csak igazán alkotni”- elmélete, és ami a legzseniálisabb felvetés, szinte le sem lehetett vakarni az arcomról a mosolyt; a Lucifer karakteréhez köthető monizmusba bújtatott dualizmus. A Tragédiaértelmezések két alappillére mindig is Ádám és Lucifer lesz, megegyezhetünk abban, hogy Éva nem a legösszetettebb figura, minden negatív felhangot mellőzve. Tehát ha kettejük közül is hangsúlyosabban Luciferre építünk, olyan értelmezéseket húzhatunk rá, amelyek alapjában felbolygathatják ezt az amúgy sem egyszerű sztorit úgy, hogy közben nem változik nagymértékben a befogadás. Vagyis leginkább az fogott meg az előadásban, hogy simán tekinthetjük kölcsönös felügyeletnek Lucifer és Isten kapcsolatát (így leírva ez elég bizarrul hangzik), mert bár Istennek kéne abszolútnak lenni, Lucifer is azzá válik bizonyos értelemben, és ha nagyon akarjuk, akkor Lucifer gondolható Ádám felügyelőjének is, és vica- versa.
Dr. Kürtösi Katalin (programvezető, SZTE- BTK Színháztörténet BA, Színházkultúra MA) főként Hont Ferenc (rendező, 1933- Az ember tragédiája) és Buday György (díszlettervező) munkásságáról tartott előadásában a korban érzékelhető erős marginalitásról beszélt, a szabadtéri nehéz kezdeteiről, a két világháború közti Magyarország közönségének szkepticizmusáról és szűklátókörűségéről, melyek lássuk be nem könnyítették meg sem Hont, sem Juhász Gyula dolgát. Hontnak később sikerült elismeréseket kivívni, noha nem egy nagy sikersztori az övé, de számomra pont attól szimpatikus, hogy nem akar nagyot dobbantani, szép lassan csorog be az írott sajtóba, a színházi világba, Magyarország, és főleg Szeged köztudatába, bár ennek ellenére sokszor méltatlanul bántak vele (én az ő Dohányon vett kapitány- rendezéséért bizony beülnék Marty McFly kocsijába).
Gyémánt Csilla (elnök, Szegedi Operabarátok Egyesülete) előadása Bánffy Miklósról szólt, keveseknek mondhat valamit a neve a korosztályomban, én sem hallottam róla túl sokat eddig, na, ez például pallérozni magam nagyon jó lehetőség volt. A kolozsvári születésű polihisztor szintén a Tragédiarendezők népes táborát gyarapította, és kezei alatt dolgozott Csortos, mint Lucifer és Kállai, mint Ádám. Mily meglepő, hogy a korabeli kritika isteníti Csortost, nem véletlenül, de én, Major Tamás sokadik rendíthetetlen, huszonegyedik századi híve nem tudok más Lucifert elfogadni, ez olyan, mint hogy az ember nem tud más Corleonét vagy Norma Desmondot elképzelni.
Sándor János (színházi rendező, szakíró) prezentációja Janovics Jenőről volt számomra az egyik a három favoritból. A színész, filmrendező, forgatókönyvíró, aki 1936-ban színésztársaival újra megrendezte Szegeden a szabadtéri játékokat, és akit szintén sok méltatlan atrocitás ért, főképp zsidó származása végett a harmincas évek végén, negyvenes évek elején. Ami igazán megvett, az a Janovics- féle Tragédiafelosztás, a Honnan?, Merre?, Miért? kérdések alapján, amelyre a Tragédia, ha nem is szükségszerűen, de válaszokat ad a Merre? kivételével, ennek részletezéséhez bevallom újra kéne olvasnom a művet, mert most az emlékeimből zanzásítanék, az meg senkinek sem tenne jót.
Részleteket kapunk újfent a korabeli kritikákból, melyek az előadásban a legnagyobb hibának a túl egyszerű színpadi képet találják (pedig ha láthatnák a mostani kőszínházi előadásokat ezek a múltbeli kritikusok, nemhogy kiakadnának, de válogatott módon véget vetnének az életüknek, erre mérget vennék). A ló másik oldala is tartogat viszont néhány problémás tényezőt, egészen konkrétan a Tragédia revüvé válását, a kritika az előadás már- már túlságosan is monumentális és díszes mivoltába köt bele (vetítővászon, vetítés tüllre, és a Londoni szín állítólag elvesztette a madáchi ideát is útközben), megjegyzem Az ember tragédiáját illetően én abszolút minimál párti vagyok, de csak azért, mert amikor olvastam, elképesztően nyomasztott minden egyes szín. Számomra sem született még megfelelő Tragédia előadás, mert egyikben sem éreztem még olyan kiábrándultságot, szürkeséget, amit a műben igen, plusz nem is láttam mindegyiket.
Kovács Ágnes (színháztörténész, és a konferencia, valamint a konferenciát megelőző háttérbeszélgetések egyik ötletgazdája) témája volt a másik „szívem csücske” a három dobogósból. Egy olyan előadással, amelyben elhangzik Básti Lajos, Major Tamás és Gábor Miklós neve, úgy le lehet bénítani, mint egy kétéves gyereket a bábelőadás. A tudat, hogy Major Tamás és Básti Lajos a statisztériával egyetemben a Tömörkény Gimnázium udvarán próbálta a Tragédia egyes jeleneteit, minden bizonnyal arra sarkallt volna, ha tömörkényes lettem volna, hogy minden szünetet a mínuszokban is az udvaron töltsek (nem vagyok megszállott, kicsit sem, á…). Érdekesnek, és ugyanakkor felháborítóan pimasznak találom Major akkori viselkedését, hogy szemrebbenés nélkül int be az akkori hatalomnak, miközben gyakorlatilag az ő emberük volt (ha ezt valaki utána csinálja a jelenben, nálam bekerül az Izgalmas, Sunyi Színészek top tízes bandájába).
A harmadik és egyben legjobb előadás egyértelműen Koltai Tamásé (Jászai Mari- díjas színikritikus, dramaturg) volt, aki az életben is olyan, mint a könyvei lapjain (legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy közöljem, mennyi késedelmit pengettem már a TIK-ben a könyveire). Megjelenése elképesztően megnyerő, a humora csípős, és nem felolvasott előadás gyanánt (megjegyzem, akik felolvastak azokkal sem volt baj, nem vett el végül is az élményből). Koltai nyíltan bevállalja a véleményét, pláne annak tükrében, hogy az ő előadását megelőzően idéztek is tőle, szóval mintegy reflektált ezekre, remekül érzékeltette az általa kritizált előadás (ok) fogyatékosságait, és amíg élek piszkosul irigy leszek rá, amiért látta többek közt Ruttkai Évát színpadon, és mikrofonon keresztül hallotta suttogni.
A meghívott előadók közt volt még Hegedűs D. Géza is, akinek színészi kvalitásaival nem mindig szimpatizálok, de tőle ott, élőben szívesen hallgattam volna történeteket a Tragédia előadásról, amiben szerepelt, végül azonban sajnos lemondta, akárcsak Vidnyánszky Attila, más elfoglaltságra hivatkozva.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy rég volt ennyire tele a fejem világmegváltó gondolatokkal. Meg Varga Mátyás színpadi grafikáival (méretarányaiban kissé hibás, mint azt Sándor úrtól megtudtuk, vicces, de még ezt is elnézzük a művész úrnak, hiszen egyébként lenyűgözően részletes alkotások) és a még korábbi látványtervekkel, a Tragédiarendezésekhez kapcsolódó személyek füstös, régi fotográfiáival, melyek mind azt üzenték, hogy más- más korban a Tragédia gyakorlatilag ugyanazt közvetíti, a megértés fokozatait csak fűszerezni kell, nem megváltoztatni, pláne nem kiforgatni. Az elmúlt évek Tragédiarendezői mintegy szűrőként működtek, ki- ki a saját korának aktualitásait fűzte Madách alkotásába, egyikük sem telepedett rá, mert úgy hiszem nem is nagyon lehet. Sokat jelent, ha ezt a darabot előveszik, mert az azt jelenti, hogy megint újra kell értelmezni a mondandóját, megint máshogy látja majd az ember a saját tragédiáját, mert ez kérem a nagybetűs tragédia a javából, olyan tragédia, amely neonnal világít a fejünk fölött, és/vagy ránk van tetoválva.
Olvassuk el megint, nézzük meg megint, ez nem az egyszer olvasandó művek egyike. Ez a ’nyolcvan évesen nyolcvanadszorra újraértelmezem’- féle, valahogy sosem elég belőle.
„ Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,
Én azt a túlvilágot nem hiszem,
Reménytelen csatázok végzetemmel. „
(Plusz infó: A REÖK-ben megtekinthető a Madách kiállítás az elmúlt évek Tragédia előadásaival kapcsolatosan, gyönyörű montázsok, plakátok és portrék, ezek közül is - meg fogtok lepődni – a Major Tamásosat emelném ki).
