Fél órás késéssel kezdődött a laza, kötetlen beszélgetés. Az előadás során olyan érzésem volt, mintha egy kocsmai asztalbeszélgetésnek lennék fültanúja. A beszélgetőfelek különböző látásmódjai rávetültek a versekre is, ezek izgalmas vitákat váltottak ki.

K. Kabai Lóránt 33 éves költő, író, szerkesztő, kritikus és vizuális művész. Tagja a Bruthalia Alkotókörnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, az Erőmű Kortárs Művészeti Egyesületnek és a Szépírók Társaságának.

 

Harmadik kötete 2010 augusztusában jelent meg, Klór címen. Ez eredetileg blogjának címe volt, ahol sok verse és egyéb alkotása is megtalálható (kkloor.blog.hu).  A cím magában rejti a költő anagrammáját, továbbá a tisztításra használt kíméletlen, savas anyag jelképezi a költő ars poétikáját, vagyis hogy a versei saját kétségeinek, félelmeinek feloldását szolgálják „ s mint kávéfőzőből a penész, kifő belőlem az indulat”. Ez a szándék azonban nem ér célt a nyelv tökéletlensége miatt. Vissza-vissza térő probléma a kortárs irodalomban, főleg a lírában az önkifejezés lehetetlensége. Magunkról beszélni tautológia. Ebbe az ismeretelméleti zsákutcába helyezkedik bele K. Kabai, s jut egyre mélyebbre. Az önreflexió nehéz súlyán könnyít néhol az önirónia, de ezek csak más versekkel összefüggésben nyerik el értelmüket, önálló jelentőségük kifogásolható. A kötetben való gondolkodás kezd visszatérni a kortárs lírába, ami egyrészről jó, hiszen nem csak egy-egy vers, de a kötet egésze is ad valami többletet, hátránya azonban, hogy bekerülhetnek önmagukban nem helytálló versek is.

 

A kötet 3 ciklusból áll (Lomtár, Semmi de, Jöttment), ezeket saját magáról készített gusztustalan, szőrös testrészekről készült képek tagolják. Kifogásolható, hogy ezek a fotók nem kapnak többletjelentést, a versek nem idézik azt a testiséget, amit a képek sugallnak.

Verseiben számos inertextus és utalás található, Wittgenstein, Bernhard, Tandori és sok más kortárs költő gondolataira. Nekem a kedvencem egy Kant-reflektáció, a Gyakorlati ész kritikájából:

 

két dolog tölt el rémülettel:

 

a csillogó üresség a fejekben,

és az elragadó közöny bennem.