Vissza az előző oldalra
Makrancos e hölgy
Elizabeth Taylor ide, Ruchard Burton oda ez a darab sohasem lesz a kedvenc Shakespeare komédiám, ennek ellenére úgy áll a dolog, hogy ha ebből színpadon hozzák ki a maximumot, tényleg működik a történetben valami. Hasznos a minimál díszlet, és látványra sem volt gond, főleg, hogy a két főszereplőn kívül mindenki arca fehérre volt festve, igencsak stílusos megoldás, jobban működött általa az, aminek működnie kellett.
Mert hovatovább a darabot a két főszereplő, Borovics Tamás és Danis Lídia kettőse viszi a hátán lelkesen, nincs jelenet, ahol ne sziporkázna a két színész, külön és együtt is, főleg, hogy megvan köztük a kémia. Ugyanez nem mondható el Luchensioról és Biancáról, ők gyakorlatilag külön sokkal működőképesebbek, mint együtt, sőt az elején Luchensio és Tranio közti párbeszéd karakterüket illetően a legjobb jelenet. A cselekmény egyébként dicséretet érdemlően lett színpadra alkalmazva, a jelenetek lezárásakor alkalmazott fényjáték sem volt annyira giccs, bár nálam inkább a középkori zene vitte prímet.
A színészek tehát hozzák a formájukat, és mellettük valahogy bombaként robban a Szegedi Nemzeti Katája és Petruchio-ja. Valljuk be Shakespeare ugyan szerette komédiáiban csűrni-, csavarni a viszonyrendszert, valahogy az olvasó mégis talált magának egy kedvenc párosítást, amely mellett a többi, ha unalmas nem is, de némileg érdektelenné válik (Benedek- Beatrice, Demetrius- Heléna, stb.). Itt is ezt érzem, hogy két órán keresztül nézném ezt a két elmeháborodottat, mint a halk szavú leányka meghódítására tett két ballábas kísérleteket. Üdítő színfolt volt az előadásban Petruchio udvartartása, a lusta személyzet első osztályú prezentálása, akik inkább hallgatják Grumio sztorizgatását, minthogy segítsenek becipelni uruk és újdonsült úrnőjük cuccait, Borovics pedig olyan hatásosan ordibált velük, mi több borított rájuk asztalt, hogy a nézők közül is sokan összerezzentek. Hogy az általam merészen Pygmalion elemekkel bélyegzett darab főhősnőjét lehet-e példaképnek tekinteni? Akár, sokakból kiveszett ez a fajta tisztelet, talán mert eszük ágában sem lenne megházasodni, mert már annyi verzió és okos okfejtés látott napvilágot a házasélet előnyeiről és hátrányairól, hogy az emberek ezt veszik abszolútnak, a tapasztalat már nem dívik. Pár nőtársam fel is sóhajtott a lépcsőfordulóban, micsoda hímsoviniszta lehetett ez a Shakespeare, és micsoda hibbant nőt csinált Katából. Én meg felnéztem a plafonra és magamban megjegyeztem; taps neked, Emmeline Pankhurst.
A Shakespeare darabok nagy előnye tehát, hogy sok- sok bőrt le lehet húzni róluk, más kontextusba lehet helyezni, karakterábrázolásokat rúghatunk fel, mindeközben csupán arra kell figyelni, hogy a mondanivaló megmaradjon úgy, ahogyan meg lett írva. Shakespeare-t tehát még mindig ezért a legnehezebb színre vinni. Cselekményük ugyan nem fordítja ki a világot a négy sarkából, mégis alap, és ha valaki az alapokat rontja, ront mindent. A Szegedi Nemzeti Színház félek rontott volna, ha nincs ez a lehetetlen, semmilyen, fehér, borzasztóan nem shakespeare-i díszlet, és két még vak számára is látható tehetség.
Összességében tehát nem bántam meg, tetszett a letisztultság, tetszett a pontosság, de lehet ezt lassabban, kevésbé kapkodva is, példának okáért Borovicsék macska- egér játéka derűt keltőbb volt számomra, mint Tayloréké (ha már Taylorék, akkor inkább Woolf).
