Vissza az előző oldalra
MAGNUM OPUS
(1).jpg)
David Bowie
Scary Monsters (and Super Creeps)
1980
RCA
46 perc
El?zmények
Az 1970-es évek egyértelm?en David Bowie csúcskorszakának tekinthet?. És bár a popkaméleon tulajdonképpen gyerekkora óta készült a sztárságra, mégis a Ziggy Stardust / Aladdin Sane / Diamond Dogs albumhármas mer?ben megnehezítette életét. A rosszul választott menedzser, az anyagi nehézségek, a családon belüli problémák szépen lassan az önpusztításba vezérelték h?sünket, aki végs? megoldás gyanánt elmenekült a világ el?l, egészen Berlinig meg sem állt, ahol többek között Brian Eno, Carlos Alomar és Robert Fripp segítségével rögzített három elképeszt? albumot (Low, “Heroes”, Lodger), amelyet Berlin trilógiaként kanonizáltak. Bár továbbra is rendkívül sikeres maradt, Bowie érezte, hogy ez így nem mehet tovább az id?k végezetéig. Szélesebb rétegekhez szeretett volna szólni és talán éppen ezért elhatározta, hogy a korábbi lemezek experimentális hangzását egy kicsit a háttérbe szorítja és inkább a melódiákra kezd koncentrálni. Illetve azt is leszögezte csatlós producerének, Tony Visconti-nak, hogy az új dalokon egyedül, mindenféle szerz?társ nélkül akar dolgozni. Ez így is lett, a közös jammelgetések helyett Bowie a nappalija nyugalmában szerezte a dalok többségét.
A hosszú évek során nem csak Bowie változott (mind zeneileg, mind image tekintetében), hanem a közönség is. Az embereknek (és talán egy kicsit a zenészeknek is) elegük lett a progresszív rock-ból, a punk idejekorán kinyírta önmagát, a new wave és a poszt-punk még csak ekkoriban bontogatta szárnyait, a szintipopra meg még kellett várni pár évet. Ergo egy kifejezetten labilis zenetörténeti id?szak volt a 70-es és a 80-as évek fordulója, amikor bármi megtörténhetett volna, mégis relatíve kevés dolog történt. Bowie ebben az id?szakban kezdett sokadszorra öntudatra ébredni, az eredmény pedig önmagáért beszél.
Amikor az ember életében fontos mérföldkövekhez érkezik, akkor gyakorlatilag szükségszer?en visszatekint a múltjára és felméri a jöv? lehet?ségeit. Ez egy bonyolult játékelméleti procedúra, amelynek során az irónia az egyik leghasznosabb eszköz. Ezt nyilván Bowie maga is tudta, hiszen a Scary Monsters (and Super Creeps) hemzseg az ironikus gesztusoktól, f?leg az öniróniától. Ennek alátámasztására máris ott van az els? kislemez, az Ashes to Ashes, amelyben Major Tom (lásd: Space Oddity) karaktere újra felbukkan, hogy szépen a sárga földig tiporják. A Fashion már címében is sokatmondó, pláne ha hozzávesszük még azt is, hogy a dal diszkós menetelésében ott virít egy kövér Robert Fripp-féle gitár riff, amely követhetetlen zsenialitásával gyakorlatilag pár másodperc alatt nyújt pontos zenei keresztmetszetet err?l az id?szakról.
Persze ez csak két példa és a lista szinte végeláthatatlan, de abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy megéri felkutatni ezeket a referenciákat. Már csak azért is, mert 46 percnyi tökéletesség senkinek sem árt.
Persze nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Bowie zenei univerzumában az excentrikusság, mint olyan legalább annyira fontos szerepet játszik, mint maga a zene. Éppen ezért két referenciakeresés között javaslom a borító beható tanulmányozását is. A Scary Monsters csomagolása – amely Brian Duffy fotós és Edward Bell fest?m?vész keze munkáját dicséri – ugyanis hemzseg a további önreflexióktól. Ilyen például az eredeti kiadás hátlapján található utalás a Berlin trilógiára és az 1973-as Aladdin Sane-re.
A Scary Monsters (and Super Creeps) tipikusan az az album, amire a kritikusok úgy hivatkoznak, mint Bowie utolsó „tisztességes” lemezére. A maga kikezdhetetlen egységével, a zene és a küls?ségek harmóniájával akarva-akaratlanul az album fontos hivatkozási és összehasonlítási alappá vált a m?vész úr diszkográfiájában. Ezek után ugyanis csak rosszabb következett. A nyolcvanas évek folyamán kiadott Let's Dance / Tonight / Never Let Me Down hármasnak ugyanis már nem volt sok köze az eredeti Bowie-hoz. A Let's Dance-on még szorgosan ügyködött szerz?társaival, azonban saját bevallása szerint a másik két albumhoz már nem volt túl sok köze. Persze ezt magyarázhatjuk azzal, hogy ekkortájt inkább filmes és színházi szerepei kötötték le, de az igazság az, hogy az észhez térés egy hosszadalmas folyamat volt nála. A kilencvenes évek elején ugyebár ott volt a Black Tie White Noise a maga nyakatekertségével, aztán a 1. Outside, amely egy fiktív detektívtörténetet mesélt el, az Earthling a felesleges vadulásaival és az 'hours...' a maga nagy jellegtelenségével. Talán ezek közül a 1. Outside volt a legmeggy?z?bb, mégis csak a 2002-es Heathen-re és a 2003-as Reality-re tért igazán észhez David Robert Jones. De legalább észhez tért!
A Scary Monsters (and Super Creeps) egyébként nem úszta meg az újrakiadásokat sem. Legel?ször 1984-ben adta ki az RCA CD-n, majd 1992-ben a Rykodisc négy bónusz dalt is csapott hozzá. 1999-ben az EMI gondozásában jelent meg az újrakevert kiadás, majd 2003-ban – újfent az EMI felügyeletével – jelent meg az album SACD változata.
