Vissza az előző oldalra
Leonce és Léna
Büchner drámája a legáltalánosabb romantikus mese sémájára épül: a hercegn? és a herceg a szabad akarat csábító lehet?ségét?l hajtva elmenekülnek birodalmaikból az érdekházasság el?l, majd a sors jó humorának köszönhet?en menekülési útvonalaik keresztezik egymást és a két fiatal, akiket eleve egymásnak szántak – hogy is lehetne másképp – végül tényleg fülig egymásba bolondul.
Ez az els? hallásra bohó kis történet az egyéni döntés és a sors egymásnak feszülését implikálva eleve érdekes kérdéseket dob fel, de ezen túl remek alapanyagul szolgál a Maladype-társulat – a szó legnemesebb értelmében vett – játékához is. A színészek ugyanis m?helymunka keretein belül dolgozták fel a csupán néhány jelenetb?l álló darabot, minden jelenetnek négy-négy változatát hozva létre. A történet – amelyet Balázs Zoltán rendez? a „gyengébbek kedvéért” még az el?adás kezdetén néhány mondatban felvázol –, ugyanaz marad, csupán a játék variálódik. Minden egyes jelenetnek megvan az alaphangulatát megadó témaszer? jellemvonása, a néz?k pedig – amennyiben valamilyen oknál fogva nem elégszenek meg az adott jelenettel – a rejtélyes bels? használatú címek alapján kérhetnek egy másik változatot. Így az el?adás id?tartama els?sorban a közönség kíváncsiságától (és t?r?képességét?l) függ; Balázs Zoltán végig rutinosan navigál, esélyt sem adva arra, hogy leüljön a hangulat, a gyengébb idegzet?eknek pedig van esélyük meglépni a szünetben.
Nem tudom, hogy egyszer?en csak a véletlennek volt köszönhet? az igencsak lelkes néz?k többségbe kerülése, vagy zömük a Maladype tapasztalt törzsközönségéb?l került ki, de én inkább szeretném a társulat számlájára írni az oldott hangulatot. Az interaktív színházi próbálkozásoktól az átlag néz?t a víz is kiveri, de ezúttal semmiféle passzivitás vagy nyögvenyel?s ellenállás nem volt érzékelhet?: akit egyszer be bírtak csábítani maguk közé, az láthatóan végig élvezte, hogy közrem?ködhet.
Az el?adás felénél távozó, valószín?leg k?színházi keretek közé ill? elképzeléseket dédelgetet? néz?ket is meg lehet érteni: a Maladype olyan színházat csinál, ami nem nagyon hasonlítható semmi máshoz. Nem szívesen használnám a kísérleti jelz?t, ugyanis a produkció, a váratlan szerkezet ellenére igencsak letisztult. A hangok és a testek színháza is ez: a jeleneteket elképeszt? zenei hanghatások kísérik, és ezek csak kisebb részben köthet?k a különleges, látványra is sokszor meghökkent? hangszereket megszólaltató Mogyoró Kornélhoz, a legtöbb hangjátékot a színészek el?adásában hallhatjuk. A díszletet (bár talán jobb a kellék megnevezés) csupán néhány hosszú bambuszrúd adja; emellett azonban a színészek testét is idesorolnám. Az er?feszítés leghalványabb jelét sem mutatva hajtanak végre olyan mozgássorozatokat, amelyek minimum két dolgot feltételeznek: átlagon felüli kondíciót és feltétlen bizalmat egymás iránt. A pontos kidolgozottság és – az id?nként oldalról érkez? rendez?i instrukciókkal – az improvizáció is ugyanúgy hangsúlyos szerepet kap ebben a szemünk láttára egyszer és (a jelenetek variálhatóságából adódóan) megismételhetetlenül felépül? játékban.
Bár Büchner szövege önmagában is leny?göz? er?vel bír, a minden mesterkéltségt?l mentesen kikristályosodó intenzív színészi játékkal kombinálva olyan élményt nyújt, aminek még a bársonyzsöllyés néz?terek elkötelezett híveinek is minimum egyszer esélyt kell adniuk – ki tudja, ez alatt a néhány óra alatt hátha nem csak Leonce és Léna között szöv?dik els? látásra szerelem.
Nézd meg a Galériánkat a rendezvényr?l.
