Vissza az előző oldalra
Kosztolányi Dezső Színház: Terápia
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata számos sikeres előadás (például a 2010-es szegedi MASZK Egyesület tavaszi fesztiválján és az idei huszadik THEALTER- en szereplő Tolnai művéből készült darab, A kisinyovi rózsa- avagy Manhattan, valamint a szeptember 20-ával záruló őszi, szintén a MASZK fesztivál keretében bemutatott Boldog bolondok) után egy kissé más stílusú, kevésbé melankolikus előadással szolgált a Terápia formájában.
Kijelenthetjük, hogy az évek során gyakorlatilag mutálódott párkapcsolat felfogás igen népszerű téma, mind a színház, mind a filmgyártás terültén. Olja Đorđević rendezésében a két közvetítő közeg valahogy szabályszerűen ötvöződik. Kezdődik mindez azzal, hogy a szereplők külön- külön ultimátumot adnak (például aki úgy érzi, könnyen túl tudja magát tenni egy hosszú párkapcsolaton, az hagyja el a termet). Érdekes figyelni ilyenkor még a közönség reakcióját, a társulat mindössze pár másodpercet hagy a feldolgozásra; ki veszi komolyan, és ki nem.
Ezek után a szokványos, derűs naivitással megírt társkereső szövegekből hallhattunk részleteket, amelyeken még az is jóízűt mosolyoghatott, aki esetleg régebben halálosan komolyan vette az ilyesmit. A darab nyolc összefüggő, egymásra reflektáló jelenetből áll, melyeket egy- egy szereplő az aktuális helyzetre passzoló személyes gondolatmenete köt össze. Az első jelenetben például a két főszereplő, Prudence és Bruce találkozása kapcsán kerül előtérbe az, miképpen lehet totálisan félreérteni egymást, és erre még az sem száz százalékos garancia, ha nem társkereső útján ismerkedünk. Mikes Imre Elek jó érzékkel formálja meg a talán túlságosan is közvetlen, ám könnyen sebezhető Bruce-t, aki ha kell Élet és Irodalommal a hóna alatt feszít a kávézóban, pusztán, hogy bevágódjon, épp ezért erős a gyanú, hogy Kierkegaard-nak sem nagy rajongója. Erdély Andrea Prudence-je üdítően mogorva, addiktív módon elidegenedett, nem kicsit kiábrándult, príma prototípusa az olyan embernek, akinek hobbijai közt szerepel, hogy pszichológushoz jár. Ez a két karakter az első pillanattól fogva jól működik egymással, még a röhejes karaoke részek is inkább bájosnak tűnnek utólag, mint szánalmasnak. A Béres Márta és Ralbovszki Csaba által alakított pszichológusok voltak leginkább túlzóak, tömények, később azonban kioltódott belőlük a ripacskodás, és nem vált érthetetlen, túlgesztikulált, a kívánságműsorok kedvelt bohózatainak némely jeleneteit idéző káosszá.
Fontos megemlíteni, hogy Durang szövegébe nagyszerű dramaturgiával lettek beleépítve a társulat tagjainak privát tapasztalatai, melyek aztán tökéletesen megfeleltethetőek voltak a karakterekre is. A számos kultúrtörténeti utalás - gondolok itt Prudence dühös monológjára Cary Grantről, vagy, hogy milyen szinten elképzelhetetlen, hogy Barack Obamának és Roger Federernek is vannak biológiai szükségleteik, vagy akár az, hogy nem szabad a jól bevált bambulós- figyelős arckifejezést felvenni férfiaknak, ha életük párja közli velük, hogy Jászai Mari díjasok lettek - mind dobálják a néző fantáziáját. Végig úgy érzi, mintha ott ülne köztük, és esküszöm még talán a megszólalási kényszert is sikerült volna kicsikarni a nagyérdeműből. Az egészben van valami keserédes, amit kötelességtudóan nyakon öntenek önkarikatúrával, ízléstelennek tűnő, mégis megfelelően adagolt iróniával, (számomra esszenciális Marc Webb- féle 500 days of Summerrel) és egészen egyedülálló paródiával az emberi viselkedésről.
Különleges volt a technikai része is, egyszerű, és ami a legjobb, hogy nem ezen volt a hangsúly, mint legtöbbször az ilyen daraboknál. A vászonra a jelenetekhez mondhatni szimbolikusan kapcsolódó rajzokat, és a közismert, csapból folyamatosan folyó hollywood-i szirupfilmekből fotók slideshow-ját vetítették, miközben stílusosan, majdhogynem elkerülhetetlenül felcsendült a R.E.M. ’Love is all Around’- ja is.
Aki tanulságot akar, az megkapja a képébe, kicsit túlreagálva, felnagyítva, tragikomikusan, de tökéletes egységben, remekre szabott párbeszédekkel. Kiváló lecke nekünk, mai fiataloknak, akik mindent túlreagálunk, túlmisztifikálunk már tizenévesen, egyfajta arcul csapás, hogy igenis ilyen idegesítőek vagyunk mi emberek, és bizonyos idő után valószínűleg így fogunk egymás agyára mászni, apróságokba kötünk bele, és megfojtanánk a másikat egy kanál vízben, pusztán a saját bevett szokásáért, ha nem lenne ott mégis az a mindennél erősebb, ezek mellett talán sokszor eltörpülő érzés a szerelem.
Hölgyeim, és uraim, aki túlérzékeny, kapcsolatfüggő, és ráragadt a rózsaszín szemüveg, az mindenképp nézze meg, hogy Olja Đorđević, a Kosztolányi Dezső Színház társulata és Christopher Durang együttes erővel, műtéti úton leválassza azt. Mellékesen megjegyezném viszont, hogy aki nemrég esett túl egy szakításon, azoknak esetleg rezeghet a léc… Nekik a Marc Webb film is elkerülendő.
