Vissza az előző oldalra
Kolorádó Kid bemutató
Vágvölgyi B. András
Nagy Szabolcs: - Önnek meglehetősen szoros kapcsolata van Szegeddel. Mesélne erről egy kicsit?
Vágvölgyi B. András: - Igen, itt születtem, és olyan húsz éves koromig itt éltem.
N. SZ. : - Hogyan emlékszik azokra az évekre? Milyen volt itt élni Szegeden?
V. B. A. : - Az én gyermekkorom ugye a hatvanas hetvenes évekre esett. Hát… Tizenéves korom Szegedje annyival volt jobb, mint a vidéki városok többsége, hogy nagyon közel volt a Jugoszláv határ, és az egy nyitott ország volt, az akkori Magyarországhoz képest. Sopronban éreztem hasonlót. Most már azért kicsit idegenebbül mozgok itt, és kevesebb embert ismerek.
N. SZ. : - Mekkora változást jelentett, amikor felkerült Pestre?
V. B. A. : - Hát, Budapest azért egy kétmilliós város, Szeged meg volt egy százhetvenezres város. Az egy igazi nagyváros, nekünk ebből a típusból nincs is több. Ami érdekes volt, hogy az akkori politikai ellenzékiség engem vonzott, jártam „repülőegyetemre”, Szabó Miklós szovjetológia szemináriumaira, terjesztettem szamizdatot, de ilyenek itt Szegeden is voltak. Apám a foglalkozásából adódóan ismert olyan embereket, mint Konrád György.
N. SZ. : - Ön elsősorban újságíróként ismert. Hogyan került ez be az életébe?
V. B. A. : - Érdekelt engem az újságírás, de az elmúlt rezsimben nem annyira. Én jogot végeztem, majd szociológiát tanultam. A Magyar Narancsért lettem újságíró, aminek alapító tagja voltam. Akkor kezdtem tudatosan koncentrálni erre. ’90-ben volt egy lehetőség elmenni Amerikába egy gyakornoki programra, és én ott a médiát választottam. Dolgoztam a New York Times-nál, meg elég jó New York-i lapoknál. Nagyon sokat tanultam belőle, és próbáltam később kamatoztatni a Magyar Narancsnál. Örülök neki, hogy Pulitzer-díjat kapott az én időmben, és fontos orgánummá nőtte ki magát a kilencvenes években. Így engem a magyar kulturális életben újságíróként ismernek, és nehezebben fogadják el, ha az ember vált menet közben.
N. SZ. : - Korábbi munkássága miben hátráltatta, vagy miben jelentett előnyt a Kolorádó Kid kapcsán?
V. B. A. : - Tudásban és tapasztalatban mindenképpen előny. Sok újságíró van, akiből filmrendező lett, nekem az egyik kedvencem Samuel Fuller, ő már tizenhét éves korában New York-i bűnügyi újságíró volt. Magyarországon bizonyos értelemben persze hátrány volt, mert mindenki újságíróként tart számon, és nehezebben fogadták el, hogy én most inkább filmet szeretnék csinálni. Most is írok kéthetente az Élet és Irodalomba, de ha igazán érdekelne a sajtó, akkor főszerkesztő lennék valahol.
N. SZ. : - Mennyire tartotta fontosnak a filmben a valóság bemutatását?
V. B: A. : - Ez nem egy dokumentumfilm, hanem játékfilm. Én azt gondolom, hogy ez a film valójában egy Magyarország paradigma, arról szól, hogy milyen ez az ország. Mind a mai napig érezhető, hogy ez az ország a kádárizmusban alakította ki a formáját, az pedig egyfajta árulások mátrixa volt. Ezt még a rendszerváltás sem söpörte el.
N. SZ. : - Nagyon sok film készül ebben a témában. Hogyan lehet még megújulni?
V. B. A. : - Hát, én annyiban próbáltam újszerű lenni, hogy megpróbáltam egy jó filmet csinálni. Hogy ez a próbálkozás összejött-e azt nem tudom, ezt ítélje meg a közönség. Én azt szerettem volna, hogy egy néző élvezhesse ezt a mozit, szerethesse benne a hősöket, legyen benne izgalom, cselekmény, feszültség. Olyan dolgok ezek, amik alapvető kívánalmai egy mozinak. Azt gondolom, hogy ez egy budapesti, kültelki vagánynak a története, aki szinte brahiból belekerül a forradalomba. Egy kicsit olyan, mintha egy nagyon proli Eörsi Istvánt látnánk, mert ő volt egy ilyesmi alkat, csak ő értelmiségi volt. Ez az ember meg tróger. Lóversenyes, kártyás, balhés.
N. SZ. : - Mindent sikerült megvalósítani, amit beleálmodott ebbe a filmbe?
V. B. A. : - Nem. Nagyon szűk anyagi korlátok voltak, ez a film körülbelül háromszáz millió forintból készült. Világszínvonalú technikával dolgozunk, nagyon jók a színészeink, jó a stáb, de az emberek nagyon alulfizetettek.
N. SZ. : - A Kolorádó Kid készen van, bekerült a mozikba. Ezek után mik a tervei?
V. B. A. : - Egyrészt, amit szoktam csinálni, és szeretek, az a tanítás. Az ELTE-n, Színművészeti Egyetemen, különböző média programokon, mert azt gondolom, hogy elég sok olyan tapasztalatom van, amit talán érdemes átadni. Van egy-két forgatókönyvem is, aztán, hogy melyikből lesz valami, azt nem tudom. A magyar filmfinanszírozás jelenlegi rendszere összezuhanni látszik, viszont nem lehet tudni, hogy mi lesz egy-két éven belül. Koprodukcióban kell gondolkodni, vagy olyan olcsó filmet csinálni, hogy tényleg gyakorlatilag mobiltelefonnal veszi fel az ember.
N. Sz. : - Több helyen nyilatkozta, hogy fontosnak tartja a film megtérülését, sőt profitját. Ezt kevesen hangoztatják Magyarországon…
V. B. A. : - Én azt gondolom, hogy ha valaki az önkifejezést választja, az egy jó dolog, de akkor el kell menni költőnek, vagy vízfesték festőnek, mert ezek a dolgok nem kerülnek pénzbe. Amikor én elkezdek adófizetői pénzt is beletenni a filmembe, annak egyrészt kell legyen egy társadalmi haszna. A Kolorádó Kid társadalmi hasznáról azt gondolom, hogy megpróbálja a témát közelebb hozni a fiatal közönséghez. Másrészt, nyilván Magyarországon mozi forgalmazásban nem fogjuk tudni az árát visszahozni, de erre mindenképpen törekedni kell. Nem költhetek el háromszáz millió forintot úgy, hogy a film arról szóljon, ami nekem épp eszembe jutott. Az embernek kell, hogy legyen egy reális önértékelése ilyen szempontból. Ha megszereztem rá a pénzt, akkor az egy alapvető morális kérdés, hogy ezt a pénzt megérje így elkölteni.
Nagy Zsolt
Nagy Szabolcs: - Először is gratulálnék a szerepedhez. Sokan gondolják úgy, hogy ez az eddigi legjobb alakításod.
Nagy Zsolt: - Hát, ami a vásznon van, az nekem is tetszik. Látom persze a hibáit, de szerintem is az egyik legösszeszedettebb munkám, amit eddig csináltam filmen.
N. SZ. : - Mennyire viselte meg a stábot a hosszúra nyúlt forgatás?
N. ZS. : - A sok cserélődés nem mindegy. Újra fel kell venni a szálat, belerázódni mindenkinek. De azok, akik ebben a filmben dolgoztak, mindannyian próbálták a legjobbat nyújtani. András kommunikációs készsége segített nagyon sokat. Pillanatokon belül meg tudta értetni az emberekkel, hogy mi a helyzet. Közel tud kerülni az emberekhez könnyen.
N. SZ: - Sokat beszélgettetek a szerepedről is?
N. ZS: : - Voltak olyan esetek, amikor nem tudott minket instruálni, mert túlságosan bonyolult volt neki a helyzet. Ő nem nagyon vezetett még színészt. Férfiasan bevallotta, hogy figyeljetek, fogalmam sincs hogyan kéne megcsinálni. Viszont egy szerepnél fontos a háttérmunka is. Az információs bázis, amire támaszkodhat bármikor. Ebben például az András nagyon profi volt. Filmeket, fotókat, könyveket mutatott, rengeteget beszélt a korról, filozofáltunk. Akárhogy is nézzük, ez a film a szabadságról szól, és az emberek legnagyobb vágya ez.
N. SZ. : - Elég sok rendezővel találkozhattál már. Melyik típussal tudsz a legjobban együtt dolgozni?
N. ZS. : - Nem szeretem a diktátorokat. Ezt úgy értsd, hogy vannak ezek az akarnok rendezők, akik azt mondják, hogy nekem van egy ötletem, és azt tűzön-vízen át fogom vinni. Én azokkal az emberekkel szeretek dolgozni, akik szabadon hagynak engem. A rendező nem is tud beleszólni a színésznek a munkájába. Egy dolgot tud csinálni: felkészíti a színészt. De onnantól kezdve a színésznek szüksége van arra, hogy ő csinálja meg. Akkor érezheti igazán magáénak.
N. SZ. : - Volt már dolgod ilyen akarnok rendezővel?
N. ZS. : - Én szerencsésnek gondolom magam, mert nagyon sok tehetséges, nyitott emberrel dolgoztam. Egy-kettő volt, akiknek vagy fogalmuk sem volt, hogy mit akarnak csinálni, vagy nagyon erőszakosak voltak. Ennek nem tudok mit tenni. Nem vagyok robot. Ember vagyok.
N. SZ. : - Ha olvasol egy forgatókönyvet, akkor mi alapján döntöd el, hogy elvállalod-e a szerepet?
N. ZS: : - Mit tudom mondani vele. Ha tetszik az, amit közölhetek, akkor elvállalom, és megcsinálom. Az anyagi része nem igazán érdekel. Csináltam már filmet ingyen is. Természetesen akkor tudom megtenni, ha anyagilag úgy állok.
N. SZ. : - Térjünk át egy kicsit a városra. Mennyire ismerős neked Szeged?
N. ZS. : - Sajnos nem ismerem annyira, de elég sokszor jártam már itt. De nagyon tetszik ez a város. Már csak azért is, mert óriási szellemi tőke van. Ez érződik ennek a városnak a levegőjén. Jó hogy vannak fiatalok, akik valamit akarnak ettől a várostól. És itt nem arról van szó, hogy építettek plázákat, meg mennyire felújítják. Ez kit érdekel… Jó arcok legyenek itt.
N. SZ. : - Pestet egyébként szereted?
N. ZS. : - Én élhetetlen városnak tartom, nem is ott élek. De egyébként szeretem. Nagyon szép város, rengeteg minden történik. Dolgozni jó. De élhetetlen. Büdös a levegő, érted? És én nem szeretek ilyen városban élni. Zaj, fényszennyezettség… Ha kimegyek Agárdon a kertbe, látom a csillagokat, ha akarok gyújtani egy tüzet a kertben, akkor gyújtok egy tüzet. Ez nekem fontos.
N. SZ. : - Mivel fogsz foglalkozni a következő hónapokban?
N. ZS. : - Ha az Isten is úgy akarja, akkor novemberben elkezdek egy tévéfilmet csinálni, a Bergendi Péterrel. Játszok a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, januárban elkezdjük próbálni a Rómeó és Júliát. Van két filmterv is, de ezek még előkészületben vannak. Az jó lenne, ha bejönne. Van munka bőven.
