Vissza az előző oldalra
Kilenc ember - két tér - egy történet
Eszmecsere a 13-as asztalról.
Padlás kontra kávéház – két tér - ötlet
Kíváncsi vagyok arra, hogy ezt a történetet a két tér-ötlethez igazítva találták ki, vagy megvolt maga az alapsztori és ezután jött az ötlet, hogy tegyük két színre.
Lehet, hogy ez volt az alapötlet, hogy valami olyat rendezzenek, ami két térben játszódik, mert ez a kukkolós szituáció nagyon ezt sugallta. Aztán kitalálták a szituációt, ami beleillik.
Szerintem viszonylag egyszerű kis történet volt, de a rendezés mindenképpen feldobta ezzel a két külön tér megoldással. Így, hogy az elején csak az egyiket láttuk és hallottuk, és csak ezután a másikat, teljesen más dolgokat képzeltem el, amíg csak hallottam, és ez érdekessé tette.
Igen, az elején ez engem is felcsigázott, de egy idő után már vártam, hogy bekövetkezzen valamiféle csere, hogy láthassam a másik tér résztvevőit is, számomra viszonylag hamar megszűnt ez a varázs, hogy szabad utat engednek a képzelemnek ezzel a rejtett, láthatatlan tér megoldással.
Végig éreztem, hogy kielégítetlen kíváncsiságérzetet fog hagyni bennem. Szóval, hogyha nem néztük volna meg a második felvonásban a másik helyszínt is…
De szerintem ez nem feltétlenül probléma. Szerintem kifejezetten jobb egy olyan darab, ami után marad pár kérdőjel az emberben, mint egy olyan, ami után úgy jössz ki, hogy teljesen világos minden, értesz mindent és nem marad egyetlen izgalmas kérdés sem benned.
Így van, csak nekem valahogy összességében kicsit negatív volt, mert nagyon érdekelt volna, mi zajlik a túloldalon. A hangjuk alapján rögtön szimpátiát keltettek, már maga a hangszínük is szép, kifejező volt, ez rögtön feltűnt, és szerettem volna látni, hogy mi történik velük. Mondjuk nézőcsalogatónak sem utolsó ez a megoldás…
Az első rész után azt mondta a rendező, hogy most először próbálták ki azt, hogy a nézők megnézhetik mindkét színpadon az előadást. Ezek szerint az első rész után eddig elengedték az embereket?
Gondolom igen.
Hát ez tényleg kevés.
Én kicsit átverve éreztem volna magam, ha hazaengedtek volna az első rész után, mert kifejezetten felcsigázva vártam végig a cserét. Azt, hogy bejöjjenek a kávéházba, vagy mi ruccanjunk át a padlástérbe…
Én azt vártam volna, hogy a” képzeletbeli térről” valaki átjöjjön a mi színpadunkra.
Szerintem is „ütött” volna az, hogy először csak a hangját hallod a karakternek, aztán egyszer csak hirtelen ott terem előtted. Rengeteg ilyen dolog volt még, amit ki lehetett volna aknázni vagy játszani vele. Mindenesetre az biztos, hogy negatív értelemben hagyott volna kíváncsiságot maga után, ha az első rész után hazaküldenek.
Elég nehéz lett volna megcsinálni azt, hogy mind a két nézőtérnek megmutassák a szereplőket és teljesen kicserélődjenek.
Ez igaz… de legalább egy kis szeletét, csak egy valakit… nem tudom, én hogyan oldottam volna ezt meg a helyükben, de bennem ez nézőként nem feltétlenül keltett jó érzéseket. Inkább egyértelmű hiányérzetet.
Igen, érdekesebb lett volna, ha abba a térbe, amit látunk, belép egy idegen. Arra számítottam, hogy úgy fejeződik be, hogy a főhős és a lány lemennek vacsorázni az étterembe, a férfi meg mondjuk hazamehetett volna abba az épületbe, ahol a padlás volt. Én valami ilyesmire számítottam. Igen, szóval ez már a második rész elején csalódást okozott, hogy pont ugyanazt fogjuk kapni még egyszer.
Csak így meg kicsit unalmassá vált…De tényleg, legalább ha annyit csináltak volna, hogy a másodikat egy kicsit variálják, hogy elindul ugyanúgy a történet, azt hisszük, hogy végig ugyanaz lesz, és már ha csak egy kis csavart tettek volna a végére, már az feldobta volna.
Az biztos. Főleg, hogy először szépen belehelyezkedtünk volna, ahogy most is tettük, hogy na, akkor ugyanazt megnézzük még egyszer, aztán hirtelen felrázott volna a váltás. Mondjuk kísérletnek mindenképpen nagyon érdekes volt az egész.
Az alapötlet az nagyon jó, hogy két térben, de az hogy ugyanarra beültettek kétszer az nem… de ha elengedtek volna, az még rosszabb lett volna. Bár lehet, hogy akkor többet tudtunk volna beszélni és találgatni, hogy mi lehetett a másik oldalon.
Egyébként szerintem pont elég rövid volt ahhoz maga a darab, ismétlés nélkül, hogy így megduplázva egy egész estés előadást adjon ki, viszont ugye azt beszéltük utána, hogy így meg kissé unalmassá vált. Ehelyett én azt tudtam volna elképzelni, hogy helyet cserélünk, de a történet mondjuk, folytatódik, vagy lesz benne valamilyen csavar, kicsit máshogy alakul… Úgy szerintem sokkal jobb lett volna, mert végig megmaradt volna az alapfeszültség, hogy nem tudom, mit hoz a következő pillanat.
Igen, igen. Igazából nekem úgy tűnt, hogy ez egy kísérlet volt a részükről, hogy a nézőt mennyire köti le az, ha ugyanazt látja még egyszer, csak másik szemszögből.
Igen, biztosan. Bár a hasonló kísérleti színházi előadásokon általában kikérdezik a nézőket az előadás után, elmondhatjuk, hogy mi tetszett vagy mi nem, mi mit csináltunk volna másképp, és ez szerintem biztos hasznos lett volna „A 13-as asztal” alkotói számára is, meg nekünk is.
Ez mondjuk csak puszta fantáziálgatás, hogy hogyan folytatódhatott volna még, de szerintem érdekes lett volna látni hetekkel vagy hónapokkal később a párt a padláson, és a férfit a 13-as asztalnál. Látni azt, hogy mi változott ennyi idő alatt, vagy ha a 13-as beült volna egyszer csak a saját feleségével, vagy bármi ilyesmi. Szóval könnyedén el lehetett volna kerülni, hogy akár egy kicsit is unalmassá váljon, a történet rugalmassága megengedte volna és az időbe is belefért volna, ahelyett, hogy másodszorra is ugyanazt játsszák el.
Láthatatlan gesztusok
A padlástérből a főszereplő fiú végig úgy játszott a hangjával, hogy amíg nem láttam, addig is színesnek és mozgalmasnak képzeltem a jeleneteit, amiket ugye nem is láttam. Sőt az egész padlás-csapatot jobban esett hallani és aztán látni is.
A randira hívott lánnyal kapcsolatban éreztem azt, hogy amikor láttam, kiszélesedett a teljesítménye, leginkább ő volt az, akinél a legtöbbet adta hozzá az, hogy már nem csak hallom, de látom is a jelenetet.
Főleg hogy számtalan gesztusánál esélyünk sem volt rá, hogy pont úgy képzeljük el azt a szituációt, ahogy az lefolyt.
Amíg csak hallgattam őket, számomra úgy tűnt, hogy a lány sokkal hamarabb bekapcsolódik az egészbe és őszinte érdeklődéssel kíséri figyelemmel.
Igen, valahogy én is így képzeltem. Egy kicsit ellentmondásban voltak a gesztusai és a hangja, amikor másodszorra láttuk. Úgy éreztem, hogy amikor először csak hallottam, akkor, amit én már őszinte érdeklődésnek véltem, azt igazából csak fiú kedvéért mondta és nem nagyon figyelt oda a kávézóban zajló eseményekre. Mondjuk ez szerintem nem feltétlenül baj, mármint hogy máshogy lehetett értelmezni a látottakat az előzőleg hallottakhoz képest.
Szerintem hozzátartoztak ezek ahhoz a szituációhoz, hogy a lány csak úgy tesz, mintha érdekelné, de mi nézők már tudjuk, hogy legszívesebben ott hagyná az egészet.
Funkciótlan elemek, parlagon hagyott lehetőségek
Az, hogy rágyújtottak a színpadon számomra semmi pluszt nem adott hozzá az adott jelenethez… valahogy felesleges volt.
Nem is tudom, nekem ez nem jutott eszembe
Engem meglepett, mert ehhez nem vagyok hozzászokva a színpadon.
Végül is a kávéházi szituációba beleillett, de lehet, hogy azt sem vettem volna észre, ha nem gyújtanak rá. Tehát konkrétan nem gazdagította a benyomást, az biztos. Éppen ki nem lógott, de különösebb funkciója szerintem sem volt..
És ahhoz mit szóltál, hogy néha elsötétítettek teljesen?
Számomra nagyon zavaró volt. Helyette inkább megoldhatták volna némajátékkal, de ez így annyira rossz volt.
Szerintem ebben teljesen következetlen volt a rendezés. Volt olyan eset, amikor némajátékkal folytatták tovább a jelenetet, hogy addig figyelhessünk arra, mi hangzik el a másik oldalon, volt olyan, hogy teljesen elsötétítettek, de volt olyan is, körülbelül kétszer, hogy lemerevedtek, amíg a másik színen beszéltek. Nem értem igazából, hogy miért ne lehetett volna megoldani egységesen, egyféle módon ezeket az „üresjáratokat”. Sokkal természetesebb lett volna.
Engem a sötétség kifejezetten zavart.
Igen, engem is. Szerintem rengeteg kiaknázatlan humorforrást rejtett magában az alapszituáció, hogy hogyan értheti félre a padláson a fiú, amit odalenn beszélgetnek. Ehhez képest csak egy ilyen kis mozzanat volt, amikor egyetlen mondatot félreolvasott a nő szájáról.
A pincér-rejtély
Én tudod, hogy mire számítottam még? Arra, hogy őt meg majd a pincér fogja befolyásolni; én a pincértől vártam volna egy kicsit nagyobb szerepet. Ráadásul ő volt az, aki látott mindent, akárcsak a padlásról leselkedő fiú. Biztos voltam benne, hogy valamit irányít a háttérből, vagy legalábbis többet tud az egészről, mint mi.
Igen, végig olyan sokatmondóan mosolygott, hogy nekem is az volt az érzésem, hogy na ő tud valamit, ami majd ki fog egyszer csak bukni belőle. Kár, hogy ez a sokat sejtető karakter is kiaknázatlanul maradt.
Kell-e minden mese végére tanulság? – a darab üzenete
A padláson játszóknak valahogy sokkal inkább egészben volt a szereplésük. Mit gondolsz erről?
Igen, az a történet rész valahogy kerekebb volt. Viszont ha az volt a fő szál, és ehhez képest annyira nem is fontos, hogy a másik oldalon mi történt, akkor azok számára, akik azt nem láthatták teljes egészében, kevesebbet adhatott az egész, mint azoknak, akik ott ültek és azt nézték végig.
De amúgy nem lehet konkrétan megmondani, hogy melyik a fő szál, nem?
Szerintem sem, de akkor miért nem volt annyira kidolgozott meg kerek az éttermi szál? Mintha a padlásra egy kicsivel több figyelmet fordítottak volna.
Szerintem csak a színészek, pontosabban maguk a karakterek miatt éreztük ezt. Szerintem miattuk volt jobb a padlástér.
Bennem valahogy kevesebb kérdőjelet is hagyott, hitelesebbnek éreztem, jobban meg tudom fejteni, mint a másikat. Az a baj, hogy tulajdonképpen az egész történet nem jó értelemben hagyott kérdéseket, amin otthon aztán elmélkedhetnél, hogy te hogy csináltad volna a helyükben, hanem elvágták a szálakat.
Egyszerűen csak nem értettem a szándékot.
Igen, így van. Mondjuk, hogyha ezeket megválaszolják a darabban, akkor kerültem volna abba a nézői helyzetbe, hogy mélyebb gondolkodásra késztet az egész, elméleti szinten, ahelyett hogy olyan kérdéseket próbáljak magamnak megmagyarázni, amiket természetükből adódóan a darabnak kellett volna. Ezek valahogy eltompították a hatást számomra.
Szerinted kellett a végére az a jelenet, amikor a 13-as férfi is elkezdett a saját családjáról panaszkodni? Mert bennem ez hagyott egy plusz kérdőjelet, és nem feltétlenül jó értelemben.
Igen, e nélkül nyitottabb maradt volna az egész, ami jót tett volna neki, szabadabban tudnánk azon gondolkodni, hogy vajon miért tette mindezt, és talán értelmesebb kérdéseket tennénk fel magunknak.
Egyébként a befejezés alapján nekem úgy tűnt, hogy az a darab mondanivalója, hogy a férfi a 13-as asztaltól sem tudja, mihez kezdhetne az életével, ugyanazoktól a problémáktól szenved, mint bárki más, és ugyanúgy ő is kívülről várná a segítséget. De ez mégsem jött át annyira erősen, és talán a történet szála sem erre vezetett.
Főleg, hogy ahogy már mondtad, nem volt egyértelmű, hogy most akkor jót akar vagy rosszat, mert hogyha az utóbbiról van szó, lehetett volna az a darab üzenete, hogy íme, egy olyan ember, aki a saját nyomorát éli ki másokon. De ha a jó szándék vezérelte, lehetett volna az a végkövetkeztetés, hogy más problémáját meg tudja oldani, a sajátját meg nem… Valahogy ez is félbe maradt.
Szerintem ő ennyire szélsőségesen látta a világot, és azt gondolta, hogy ezzel segít másoknak, hogy másokat is ráébreszt erre.
És akkor neki annyi lett volna a problémája, hogy képtelen ilyen drasztikus lépést tenni?
Igen, hogy valamilyen külső hatás kell ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen arra, hogy nem jó a párkapcsolata, nem neki való az a munka, satöbbi.
Nekem azért volt furcsa az egész, mert végig úgy tűnt, hogy próbál gyűlöletet kelteni az emberekben a másik iránt, például a nőben a férje iránt, a fiúban a lány iránt, de közben, amikor ő maga beszélt a végén a feleségéről és a gyerekéről, egyértelmű volt, hogy ő őszintén sajnálja, hogy így alakult az élete, csak már késő, hogy változtasson. Beletörődő volt, ahelyett, hogy gyűlölködött volna, és nem látszott rajta az uszító szándék, ami korábban annyira jellemző volt minden beszélgetésére.
Ráadásul számomra végig nem volt világos, hogy a férfi a 13-as asztaltól fordított pszichológiával akar-e hatni az öngyilkosjelölt srácra, vagy mit is akar tulajdonképpen. Ez után a jelenet után is nagy kérdőjel maradt bennem, hogy vajon most tényleg felhergelte-e őt arra, hogy leugorjon, vagy pont arról van szó, hogy annyira ismeri, hogy tudja, hogy épp emiatt nem fog még egyszer próbálkozni…
Igen, mintha ott egy kicsit szépítették volna a 13-as karakterét, azzal, hogy ő nem akarja, hogy öngyilkos legyen, ő csak jót akar, hogy inkább változtasson munkát. Az elején úgy volt beállítva, mintha az lenne a célja, hogy mindenkit rávegyen a rosszra, ehhez képest a végére már úgy tűnt, hogy pusztán a jó szándék vezérli, nem tehet róla, egyszerűen csak…
…minden rosszra fut ki…
… igen, és ha most ezt továbbgondoljuk, akkor negatív visszhangja van ennek az egésznek, hogy a megoldás soha nem abban volt, hogy valamit rendbe hozni, vagy valamit megbeszélni, hanem rögtön legyen vége az egésznek, azt sugallta, hogy semmit nem érdemes újrakezdeni.
Számomra ez sem volt egyértelmű, mert a nőnél éreztem ezt, amit mondasz, hogy fel sem merült az, hogy beszéljen a férjével, sőt még bele is beszélte, hogy miatta van a pechsorozat. De a párnál, akiknél ugye a fiú meg akarta kérni a barátnője kezét, ott úgy tűnt, hogy ők valójában iszonyatosan idegesítik egymást, csak eddig nem voltak hajlandóak észrevenni. Vagy azt akarta sugallni a jelenet, hogy ennyire befolyásolható volt a srác is, hogy igazából nem idegesítette a lány humora, csak meg akarta mutatni a férfinak, hogy ő is van olyan kemény…?
Ezek annyira kis dolgok voltak, amin egy kapcsolat nem mehetne tönkre, hogyha az ember belegondol abba, hogy igen, vannak olyan dolgok, amik idegesítenek a másikban, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy nem lenne jó vele élni. Persze nem biztos, hogy az a jó, ha életszerű szituációval mérjük össze a történetet, mert ahhoz, hogy átjöjjön a darab mondanivalója, torzítani kellett a szituációt.
Valahogy nekem mégis úgy jött le, hogy csak vakok voltak egymás hibáira. Bár lehet, hogy csak nagyon bele akarom látni, hogy vakon rajongtak egymásért, és nem hagytak annak teret, hogy kiütközzenek ezek a problémák egymással kapcsolatban, hanem inkább elfojtották mindezt és a felszínen maradtak a rózsaszín ködben.
Igen, ez könnyen meglehet.
A darab végével kapcsolatban: nem tudom, neked hogyan tetszett, de én valami nagyobb csavarra számítottam volna.
Nekem az elején volt egy olyan sejtésem – persze aztán a sztoriból kiderült, hogy nincs igazam – de mintha valami köze lett volna a padlásról leselkedő srácnak a 13-ashoz. Egészen úgy beszélt róla mintha közelebbről ismerné.
Mondjuk ezt viszont ki lehetett volna jobban élezni arra, hogy már annyira ez tölti ki az életét, hogy más életét éli így az ablakon keresztül, hogy azért érezzük ezt, amit most mondtál, mert tényleg így is van: részt vesz a fiú életében úgy, hogy nem is tud róla. Egyetlen mondatot mondott Krokett, ami erre futott ki, de szerintem jót tett volna a darabnak, ha jobban kihegyezik erre, hiszen ez alap emberi probléma, mindig aktuális kérdés, hogy gyakorlatilag mi mind ugyanezt műveljük, jobb szeretjük mások életét élni a sajátunk helyett (gondoljunk csak a facebookra meg hasonlókra).
Igen, igazából az volt a baj hogy rengeteg lehetőség volt a történetben, de nem futtatták ki igazán semmire. Persze lehet, hogy csak számunkra nem jött át. Összességében a lehetőséget és az alapötletet egyértelműem nagyra tartjuk és díjazzuk, de ezen fölül túl sok megválaszolatlan kérdés és kiaknázatlan lehetőség maradt.
