Vissza az előző oldalra
Kezek tengere
A Maladype színház több hónapon átível? vendégjáték-sorozatában a teltházzal futó Leonce és Léna után Alfred de Musset Lorenzaccio cím? drámáját hozták el a szegedi közönség elé. Néhányaknak csalódottan kellett távozniuk a jegyváltó pulttól, a jegyek ugyanis már jóval az el?adás kezdete el?tt elkeltek – aki esetleg kíváncsi a további Maladype-produkciókra, érdemes ezek után szemfülesnek lennie. Ráadásul még némi technikai zavar miatt így is kétséges volt, hogy egyáltalán a jeggyel rendelkez?k beférnek-e az aprócska terembe, a kezdeti körülményeskedés után azonban végül sikerült mindenkinek (többé-kevésbé) kényelembe helyeznie magát, és a körülbelül 40-50 szerencsés néz? méltó kárpótlást kapott a kezdeti hercehurcáért cserébe.
A drámát Balázs Zoltán, a társulat állandó m?vészeti vezet?-rendez?je helyett a posztmodern színházi körökben jól ismert (és elismert) Zsótér Sándor állította színpadra. Az egyetlen szoba sarkába megálmodott produkció a 16. századi Firenzébe röpít bennünket – a díszlet, a játék és (természetesen) a mondanivaló azonban véresen komolyan mai marad. Szó szerint: a legapróbb jelmezdarabtól kezdve a több száz csokorba- és láncba f?zött keszty?ig a vörös szín és különböz? árnyalatai dominálnak. A jelmezek bírnak egyfajta univerzális jelleggel: els? ránézésre nehéz megmondani, hogy férfi avagy n?i ruházatnak szánták-e a többnyire szoknya-dzseki és ehhez hasonló kombinációkat, persze nem véletlenül, mert mint kiderül, másodpernyi id? alatt variálhatóak, lehet?vé téve a lendületes nem-váltást. Orosz Ákos (a címszerepl?) kivételével ugyanis a többi, szám szerint 15 szerepl?t négy színész varázsolja elénk bravúrosan, az átkapcsolások számomra meglep?en könnyen mentek, ez pedig a hasonló produkcióknál mindig rizikós.
Lorenzaccio története tipikus intrikákkal teli sorstragédia: szeret?kkel, kéjsóvár bíborossal, korrupt hatalmasokkal és egy végtelenül élvhajhász és kegyetlen pióca-
fejedelemmel, akit a saját kegyence foszt meg az élett?l el?re megfontolt szándékkal, ezzel felszabadítván szül?városát. Cserébe dupla jutalmat kap: a küldetés miatt visszafordíthatatlanul kifordul jobb sorsra érdemes önmagából, a nép pedig a reá szakadt váratlan szabadságtól sem lesz se jobb, se kevésbé manipulálható: jutalom reményében a hatalmasok parancsára els? szóra meglincselik.
A keser? tanulságú történet – ahogy a Maladypét?l megszokhattuk – nem kevés humor közbeiktatásával tárul elénk: a jelmezek önmagukban is megmosolyogtatóak, a szerepl?k sokszor önmaguk karikatúráiba fordulnak át (pláne a magukra tekert keszty?k közbeiktatásával), és persze az elmaradhatatlan hang-játékok is mosolyt csalnak az arcunkra. Sokszor azonban a megrökönyödés szülte ez a mosolyt: nem tudván mit kezdeni az elénk táruló groteszk helyzettel önkéntelenül, de kényszeresen szalad szét a szánk.
A rengeteg keszty? látványa vicces, de hátborzongató is, az asztalként, ágyként, ruhaként, demonstrációs eszközként és végtelenül sorolható lenne, miként funkcionáló tömérdek kéz kivédhetetlenül elindítja a negatív asszociációkat az emberben: kéz, mint a hatalom jelképe, kezek, amikben nem lehet megkapaszkodni, kezek, amik nem cselekszenek – és ezek a kezek végül hatalmas báb-szörnnyé összeállva Firenze új uralkodójaként mutatkoznak be nekünk…
Az el?adásnak olyan hirtelen lett vége, mint egy röpke pofonnak, a végén elcsattant poén kiváltotta nevetést döbbent, várakozással teli csönd követte, majd a színészek lassan el?resétáltak, hogy meghajoljanak – és csak ekkor kapcsolt a tisztelt publikum: a történet vége nem a poén része, az imént kisétált Lorenzo nem fog visszajönni; jöhet a vastaps, a tanulságot pedig minden firenzei polgár levonhatja magának.
Következ? el?adás:
Übü király
Április 19., hétf? 18.00
Reök-palota
Nézd meg a Galériánkat a rendezvényr?l.
