Urbán András és társulatának több szempontból is erőteljesen rendhagyó előadása az idén huszadik születésnapját ünneplő THEALTER fesztivál felkérésére készült. A 2010-es programsorozat témája az idén 70 éves Tolnai Ottó munkássága volt.

 

Az előadás a költő-író A kisinyovi rózsa című verseskötetének szövegét dolgozta fel. És ezen a ponton már el is érkeztünk a rendhagyóságig: a teljes egészében egy verseskötet szövegére épülő színházi produkció már önmagában nem mindennapi kezdeményezés, pláne ha egy olyan kötetről van szó, ami kézbevett-olvasott textusként is nehezen emészthető. Hát még színpadra állítva…

 

A közel nyolcvan perc alatt meghökkentő és összetett képek vonulnak el előttünk szoros egymásutánban. Íme egy kis ízelítő az ezek alapjául szolgáló történet/szöveganyagból Markovics Annamária összefoglalásában:

 

„A Teremtő a padlás felett lakik, mert kiutalták neki. A Teremtő üveges. A Teremtő festő. A Teremtő olyan dolgokhoz is ért, amikhez senki más. Mert mindenki ért valamihez, de mindenhez nem lehet érteni. Legalábbis nekünk nem. Amszterdamban csiszolják a legszebb gyémántokat. A Teremtő viszont ezt is jobban tudja: a meztelencsigának van a legtökéletesebb tojása a világon, mely tökéletesebb bármely gyémántnál. Fel kellene vásárolni és eladni az összest. A politikusok már rá is jöttek erre, és felvásárolják egy euróért, és munkásokat is tíz euróért, és ha a költő is megtenné ezt? Vagy elmenne a bécsi diplomáciai iskolába sírástant tanítani? Vagy homárokat oktatna homorításra? Vagy a kamrában a patkányragasztóra ragadt külkereseket arra, hogy mit hozzanak be, és mit vigyenek ki? Vagy megtanulna radiátoron hársfázni gyaluval? Vagy megválaszolná végre az egész világ összes nagy kérdését? Például, hogy hogyan is került az a száraz jerikói rózsa az elfekvőbe? Vagy ki hozza vissza a néni rubintos kalaptűjét Kisinyovból? És miért nem tud járni a béna Béla bácsi, aki viszont elmenne Kisinyovba”

 

A jelenetek (de talán pontosabb a képsorozat kifejezés) nélkülöznek minden monumentalitást, mégis annyira intenzív látványvilágot tárnak elénk, hogy már körülbelül az előadás felére úgy éreztem, hogy megteltem, nem bírok még egyszer ennyit befogadni. A víziószerű jelenetek sokszor szó szerint az adott vers szövegét vitték színre, így tulajdonképpen a Brechttől ismerős elidegenítő effektusok végeláthatatlan sorának hatott az egész előadás, ami megítélésem szerint egy átlagos, a kortárs színházi világban közepesen megedződött nézőnek keservessé tette az értelmezést. Az így eltöltött idő a tűréshatárt feszegetően tömör (csömör?) élményt nyújtott, mégis hiányérzetet hagyott bennem: a folyamatos értelmezői ingerem kielégítetlen maradt, hisz egyszerűen nem volt idő megfejteni, egymásba fűzni a felvonultatott metaforákat, nyakon csípni kapcsolódási pontjaikat a produkció egészével.

 

Az elképesztő színészi produkció, rendezői lelemény, a díszlet-, tér-, fény- és hanghasználat kifogástalansága így is egyértelműen kiütközött, azonban mindez csak a kötet szövegének nagyon alapos ismerete mellett domborodhatott volna ki kerek egésszé – kérdés persze, hogy ez mennyiben könyvelhető el a néző és mennyiben a produkció hiányosságának.

 

(Az idézett rész forrása: http://www.kosztolanyi.org/Sajto/347)

 

Nézd meg Galériánkat az eseményről!