{back}Vissza az előző oldalra

Honeybeast

 

 Néhány hónap pihenő után a Honeybeast visszatért a színpadra. Ez a pihenés szerencsére igen aktívan telt sőt, talán a legmozgalmasabb időszakot jelentette a zenekar eddigi pályáján – a videómegosztókon és a rádióban legalább is biztosan, hisz Portugál című számuk már megjelenése óta a játszási listák igen nagy számú előadóját lenyomva mászik a hallgatóság fülébe. Ezt természetesen nem minden fogyasztó tűri lúgos gyomorral; erre jó példa egy kommentár az imént említett nóta klipje alatt: "Akkor az idegen szívetekkel húzzatok el ebből az országból a francba (...)"

Köszönjük, nyilván egy ilyen hangnemben megfogalmazott hozzászólás semmiféle kritikai értékkel nem bír és mindenki számára teljesen fájdalommentes lesz, ha az ezt kiötlő kedves hallgató szövegértési képességeit tovább nem forszírozzuk – mindazonáltal ezt nem véletlenül említettem meg. Ma Magyarországon a zenei piac jócskán telített olyan produktumokkal, melyeknek már a kiötlése is emberiség elleni bűntettnek minősül, így nem véletlen ha például a tipikusan nemzeti érzelmeket felkorbácsoló rock vagy afonikus rapművészet kedvelői (részint jogosan) megkérdőjelezik a napról napra felbukkanó új zenekarok legitim voltát. A példák újfent nem véletlenek: bárhogy is áll a "mintaállamok" szénája, itthon a tömegkommunikációs csatornák által propagált rap és a szélsőséges politikai nézeteket hordozó "nemzeti" rock az a nyelv, mely képes kifejteni az állampolgárok igen nagy százalékának bárdolatlan véleményét. Ez pedig a többség (legyen ez most ad hoc kétharmad...) döntésének elve alapján elkerülhetetlenül egy olyan hatalmi értékkel-bírásig gyűrűzik, hogy ez a képzelt többségi-társadalmi-politikai kontroll válik minden újonnan felbukkanó művész és művészet mércéjévé.

 

A Honeybeast esetében szerencsére egy különleges státusz látszik körvonalazódni. Bár az előbbi fejtegetésre való tekintettel kétségtelenül érintett a jelen által - ahogy Baudelaire írja: "A szépnek (...) van egy, a körülményektől függő eleme (is) amelyet (...) a kor, a divat, az erkölcs, a kedvtelés határoz meg"[1] - mindazonáltal magában rejti a "szép" másik elemét is. Igazolódni látszott ez mikor a koncert közönségére tekintettem – láthatóan minden, egyébiránt egymástól is teljesen különböző zenei kultúrában élő hallgató éppen osztozott "valamin". Ismert eset ez, melyben egy olyan művész vagy művészcsoport bukkan fel, mely kollektív "felszabadítást" ígér minden szubkultúra számára az őt lealacsonyító high-culture, a fenyegető politikai szupresszió vagy esetleg mindkettő alól. Osztoznak egymás közt a szó szoros értelmében egy olyan élményen, mely elsősorban a zenészek technikai tudását tekintve kielégítő. Ez az első és legfontosabb racionális szempont a különböző hallgatók egyezésében, mely a Honeybeast esetében minden tagra érvényesül. Kiválóságával tehát olyan kollektív élményt teremthet a hallgatóság számára, mely a divat vagy az kedvtelés mintegy kényszerítő erejét mellőzni képes, ezzel együtt olyan zenei nyelvezetet alakít ki, mely szinte minden hallgatóból képes pozitív affekciókat kicsalni, melyek arra hajtanak, hogy élvezzük ezt a megnevezhetetlen közös zenei élményt és mintegy ösztönöz, hogy látogassunk meg egy újabb Honeybeast koncertet. Aztán mégegyet. És mégegyet, és mégegyet...

[1]    Ch. Baudelaire, A modern élet festője. In: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Ford. Csorba Géza. Bp., 1977. 299.sk.o.