Vissza az előző oldalra
HétköznaPI CSAlódások
A punk zenekarok megalapítása általában azonos okkal történik – körülbelül akkortájt, midőn néhány csalódott tizenéves ráébred: a világ annyira szarul működik, hogy inkább szarjunk le mindent és csináljunk egy szar punk együttest, ami persze szándékoltan ugyancsak szar, merthogy minden szar.
És igen, nagyjából ezzel a bárdolatlan intuícióval kezdődik el a punkélet, mely optimális esetben a házasság vagy gyermekáldás fejtető-megszilárdító ténye mellett természetes halállal el is távozik. Vagy nem. És néhány esetben igazán jó, hogy nem – vonatkozik ez a HétkoznaPI CSAlódásokra is.
Ez az együttes több érdekes tábort gyűjt maga és a koncertjei köré: elsősorban azokat, akik az obszcén szexuális utalásokat tartalmazó szövegeket jó poénnak vélik – talán ők vannak a legtöbben. Vannak akik korosztályukat tekintve ragaszkodnak hozzájuk – feltehetőleg ez is egy igen népes halmaz. Valamint azok, akik értik őket – ide pedig magam sem sejtem hányan tartoznak. Pedig jó lenne, ha minden tekintetben megpróbálnánk érteni ezt a zenekart.
A valamikori faragatlan stílus és mondanivaló mély tartalmakkal bíró üzenetté nőtte ki magát. Aktualitásuk és politikai erejük tagadhatatlan. („Viktor, savanyú a narancs!”) Elképzelhetjük, hogy a maga idejében például Hölderlin a HétköznaPI CSAlódásokhoz hasonlatos véleményeket váltott ki közönségéből – bár a fejmagasságban szálló acélbetétes bakancsok száma lényegesen kevesebb volt. De ez ma egy punk-koncertem már tradíció. És a HétköznaPI CSAlódások is egy kisebb magyar tradíció, mely véleményem szerint ennyi idő után megérdemli a figyelmet.
