Mi az a Grimaszk? Ezt senki sem érti, pontosabban a zenekarok tagjai valójában nem akarják, hogy a hallgatóság megértse, mit is jelent a név. A kis mostohagyerek, akit általában oly nehéz kihordani a zenekarokban – egyrészt (s legyen most ez az egyszerűbb, de csak a második tétel miatt) azért, mert annak a majdani életműhöz passzolnia kell (de miért?). Másrészt azért, mert meghallva a zenekar nevét bizonyos értelemben már átverjük magunkat. Mintha már ismernénk belőlük egy szeletkét, egy kis ízt, láttuk volna, rajonganánk érte – egyszóval tundánk, hogy mi az. Igen, bizonyos szavak és kifejezések még erre is képesek: mintegy a zenekar megismerését megelőzően kiokosít bennünket arról, hogy mit kell majd látnunk. Egyszóval minden tiszta megismerés feltételét beszennyezi a név. Az a csúnya, ronda determinisztikus jel, amely páratlanul méltatlan jelöletének megnevezésére, s rögtön, már a koncert elején elsütik. A Grimaszk nevű formációnak szüksége lenne egy kísérletre. Méghozzá egy olyanra, melyben nem mutatkoznak be, azaz nem fedik fel a zenekar nevét. Lenyomják a koncertet, melyet mindenki a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel fog hallgatni, hisz semmiféle előzetes információ nem lesz a birtokukban, mely rendszerbe tenné ezeket derék legényeket. És hogy mire lenne ez jó? Arra, hogy a Grimaszk kivegye magát a Dirichlet-féle skatulya-elvből; ne kelljen őket olyan helyre bedugni, ahol már van valaki. Amíg nem a zenéjük páratlan különlegességéhez méltan tálalják magukat, sajnos elemek lesznek a skatulyákban. Ne legyenek. Jobbak ők annál.

 

 

És mi az a Ficton Stop? Óriási szerencse. Sokszor találkozhatunk velük, a város minden egyes pontján adnak koncertet, így igen sokan ismerik őket, elismerik tudásukat, s mindazt a zenei élményt, melyet képesek a hangszerekbe beledolgozni – azaz elmondhatjuk róluk, hogy egészek, teljesek. Persze csak akkor, ha az iménti, korántsem teljes felsorolást kiegészítjük azokkal az összetevőkkel, melyek nem csupán az egyszeri kis magyar zenekar sajátjai. De mik is lehetnek ezek? Nem kell sokáig találgatni. Amikor egy koncerten megszólal a Fiction első dala, az ember szájában olyan nyál fut össze, melynek már érezte az ízét – kellemes, olyan magyarul-alternatívan ábrázoló, mely önnön erejéből minden tekintetben meg akarja határozni a kamaszkort – melyet azért nem köpnénk ki, inkább lenyelnénk – akkor viszont csak azért, hogy kimondjuk a szót: reminiszcencia. Ezek a fiúk nem tagadják, nem leplezik szellemi atyjuk kilétét és befolyását. Eképp nevezhetjük ezt a zenekart egésznek, van egy külső keretük, amit véleményem szerint addig fognak hordozni, míg el nem jön egy-két tagcsere ideje.