Vissza az előző oldalra
Ezt nézd!
Szerintem nem mondok túl nagy újdonságot, ha kijelentem: mindenki, akinek van egy (vagy több) kedvenc együttese/el?adója elgondolkodott már azon, hogy hogyan is kerülhetne egy kicsit közelebb hozzá/hozzájuk, ezáltal elmélyítve ezt a kvázi-szakrális kapcsolatot, új érzelmi regiszterekbe emelve a rajongást. Bár sokan nem gondolnak rá, de a dokumentumfilmek és cinematográfiák ebben rendkívül nagy segítséget nyújthatnak. Betekintést nyerhetünk egy turné vagy egy reunió kulisszái mögé, megérthetjük azt, amit az adott m?vész képvisel és közölni szeretne velünk, s?t akár egy teljes m?faj háttérfolyamatait is feltárhatja el?ttünk.
Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja els?sorban az, hogy felvillantsa a számos lehet?séget, amely ebben a m?fajban fellelhet?.
Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace
Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesb?l. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelel?bb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végs? soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre tör?en mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetekt?l fogva, amikor is még Seymour-nak hívták ?ket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film er?ssége egyébként egyértelm?en a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemel?en szomorú, akkor pedig igen.
David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob
Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott m?vész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. El?ször is kokainfügg?sége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az kés?bb kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz min?ség?) archív felvételb?l áll, telis-tele t?zdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.
Joy Division
Rendezte: Grant Gee
Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje el?tt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesr?l készült dokumentumfilmjét. A kett? összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvet?en különböz? m?fajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvet?en más megközelítésb?l mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvet?en a házaspár szemszögéb?l prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy f?hajtás a rövid élet?, de annál nagyobb jelent?ség? zenekar el?tt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesr?l eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még el?tte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!
Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund
Még a nagy agybaj el?tt minden id?k egyik legsikeresebb n?i el?adójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Åkerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképeszt?en hiteles is. Madonna ?szinte vallomások sorozatával árasztja el a néz?t, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendez? úr elképeszt? érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísér? turnén el?adott dalt. Kár, hogy pár évvel kés?bb a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.
Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee
Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék léleköl?ek és végs? soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú id?szak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jelleg? dokumentumfilmek archetípusa, amely elejét?l a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).
The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy
A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred els? évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszer? ráérzéssel m?veli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszer?en az egyik legnagyszer?bb n?i dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette m?ködését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncertt?l a „One Note Show-ig” mindenestül.
