Gergye Krisztián társulata szeptember 20-án mutatta be haláltánc koreográfiáját Szegeden, a Régi Zsinagógában. A haláltánc elnevezés némileg félrevezető lehet. Ha erre a fogalomra gondolunk, akkor semmi másra nem számítunk, csak arra, hogy maga a halál vagy legalábbis a halált valamilyen formán megjelenítő, kimondó performatívum tárul elénk a színpadon. Ez lenne hát a tökéletes paradoxonok egyike:élettel ábrázolni a halált. A halál, mint a teljesen ismeretlen vég, az utolsó cselekvés, mely nem is emberi, mert önmagát hozza el – ennek a faktikus megragadása, ráadásul színpadon, táncban megmondva, hogy a halál az, ami már nem élet. A haláltáncok „születésük” óta a legsikertelenebb műfaját képviselik a produktív művészeteknek – sajnálatos módon erre vannak ítélve a további évszázadokra is, hiszen még mindig semmi nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a halált a hozzá lényegszerűen hozzátartozó elemeivel autentikusan ábrázolhassuk. Továbbra is csak az élet, azaz a halál minden nemében ellentétes ténye van adva számunkra ahhoz, hogy a véget és az azt követő nem-létet leírhassuk. Nagy ellentmondásba vágta tehát Gergye Krisztián a fejszéjét, olyanba, melyen az emberi létezés, az élet évezredek óta még csak sebet sem ejthetett. Mindazonáltal egy olyan téma megragadását és tabuiból kivetkőztetve felmutatását vállalta ezzel, melyről jól tudjuk, hogy nem ismerjük, tudjuk, hogy eljön, pedig nem akarjuk, és ismeretlen, feltérképezetlen mivoltában mindennapi fenyegetésétől rettegünk. A halált az élethez közelíteni, minél szorosabban; a véget a kezdethez, a produkció, a tánc születéséhez próbálta igazítani a koreográfus. A táncosok kiválóan értették ezt a paradoxont, ennek a bemutatásnak a lehetetlenségét. Élni és halni a színpadon egyszerre; ennek vízióját volt képes Gergye Krisztián társulata felmutatni és - ha csak rövid időre is – feledtetni a közönséggel, hiszen ők, ott a színpadon egyáltalán nem voltak élők; mozdulatlan, merev halottak voltak.