Vissza az előző oldalra
Elfuserált Nemzedék
V.M.: Helló fiúk. Már biztosan ezer hülye kérdést feltettek nektek – Feró, neked különösképp – következzen hát egy újabb: hogy van a lábad?
N.F.: Köszönöm szépen, már jól van. Már járok vele focizni; ez persze nem azt jelenti, hogy tudok is, de szeretek. Még vannak apró fájdalmaim ha belerúgok a labdába, de ezt még élvezem is.
V.M.: Ültessük át a zenébe ezt a kérdést. Azaz, szeretsz zenélni a zenért magáért vagy/és tudod azt is hogy jól tudod csinálni?
N.F.: Inkább azt mondom, hogy szeretem csinálni. Persze ott a másik kérdés, hogy mindez jó e? Ez meg mind csak akkor dől el, mikor kimegyünk a színpadra; mert ha kiállunk és tapsolnak – és ebben is reménykedem – akkor tudjuk, hogy jó, amit csinálunk, ha meg nem, akkor elgondolkodunk, hogy talán vissza kellene mennünk focizni.
V.M.: Nem hiszem, hogy úgy kell várnod a tapsot, mint egy kezdő zenekarnak. Ez nálatok már evidens. De miért is?
N.F.: Azért, mert ezek az emberek a nézőtéren be vannak csapva. Amit látnak, arról azt gondolják, hogy rohadt jó. A frászt! A rock n’ roll már rég nem az, ami volt. Csupán egy olyan eufórikus állapotba kerülnek, hogy bárki legyen is a színpadon, tapsolni kezdenek. Persze ez is rock n’ roll, de egészen más, az idő a közönséget lám eképp alakította a zenekaroktól függetlenül is.
V.M.: Néhány hete azt mondtad a tévében, hogy a magyarországi „nagy zenei generáció” kamu. Mit jelent ez?
N.F.: Először is, tévedés ne essék. Meg kell adnunk az időseknek azt a tiszteletet, ami zenei érdemeik alapján őket valójában megilleti. Másrészt a hatvanas és hetvenes évek fiataljainak legnagyobb része nem tanult meg rendesen gitározni, énekelni, könyvet írni, csupán a Nyugat balfék mimézise emelte őket a beatzene nagyjai közé. Egy lehetetlen, táncdalfesztiváli környezetben akarták létrehozni az amerikai álmot. Így lett a nagy generációból itthon degeneráció. Persze ezt senki nem szereti kimondani, főleg, ha generációsan érintett a témában, de ne legyünk nagyképűek és ismerjük ezt el, mert ez az igazság. És ez ma is tartja magát, a legnagyobb nevek közül sorolhatnék, akik a nagy nyugati rock n’ roll életérzés farvizén beevezve valódi tehetség nélkül adja a szánkba a cumit és ámítja a közönségét. Elfuserált nemzedék vagyunk, ezt én, mint a degeneráció egyik embere kimondhatom.
V.M.: De akkor mit tegyenek a mai fiatal zenészek? Degenerált nemzedéktől vegyenek példát? Őket tiszteljék és kövessék?
N.F.: Amíg a fiatalok a hangszerrel foglalkoznak, addig nincs baj. Nem erőszakoskodnak, nem törnek be, nem ülnek egész nap a kocsmában. Számukra már sokkal több az olyan alap, melyen elindulhatnak, építhetnek. Őket talán nem veszélyezteti akkora tévedés, amibe mi beleestünk és aztán kénytelen-kelletlen az egész zenei pályánkat futottuk le benne. Nekünk akkoriban nem volt más, csak az, amiről ma már mind tudjuk, hogy óriási átverés. Szabadság, meg ilyenek, innen látom már, hogy mindez micsoda képtelen illúzió volt. De ha a fiatalok körültekintően járnak el és nem esztelenkednek ízlés terén, csinálják csak a maguk rock n’ rollját, nem lesz abból baj. Most meg menjünk, le ne késsük a Scootert!
