Tizenhat éves koromban még egy egész drum’n’bass bulit végig tudtam pörögni. Ritmikus, majomszerű mozdulatokkal ugráltam egész éjszaka, nem érdekelt ki mit gondol, a sörömből is csak a zenei kiállásoknál kortyoltam, és hajnalban megfáradva, minden feszültségtől megszabadulva ballagtam hazafelé. Azok a bulik pont erre kellettek. Készültem rá, akartam, hogy valami intenzív, odapörkölő dübörgés szóljon, amire a szart is kitáncolhatom magamból, kiüríthetem a középiskolás hétköznapokban felgyűlt stresszt.

Aztán ahogy telt az idő, és fejlődött az ízlésem, ez a ritmus már kevésnek bizonyult. Fejrázásra még mindig jó, de már nem ránt magával, már kialakult az igény valami zeneiségre. Az ingerküszöböm magasabbra került, és már nem elég, ha egy DJ nyomja a lemezeit, és pakolja a számokat 180 bpm-en. Kinőttem az elektronikából. Kell valami élet, valaki, aki közvetít, kell dallam, szöveg, ének és hangszerek. Kell az energia a színpadra!

Belépek a JATE klubba, amit az ideiglenes helyén szinte senki sem szeret, mégis mindenki ide jár… kényszerből (kari bulik, az a néhány koncert, és innen-onnan szerzett jate-kártyák). Ruhatár, marcona biztonsági őrök, ahogy azt megszoktuk, diszkó-hangulat, de valami mégis megtöri a megszokott trendi-bendi, sing-singutód egységet: a nagyteremből dübörög a Wine again.

 

Mint egy örvény szippant magával, muszáj minél gyorsabban odaérnem, még egy gyors pisi, és irány a nagyterem. A Brains olyan húzást produkál a színpadon, hogy a ruhatárnál érezni lehet a vonzását. Nem csoda, mindenki él a színpadon. Columbo ezerrel pörög, ugrál és énekel, váltogatja a rap-et és a raga-t, összemossa a határait, és folyamatos interakcióban van a közönséggel, akik vissza is pumpálják a kapott energiát. Közösségi fúziós energiatermelés, ez működteti a jó koncerteket. A dobos rendületlenül veri a tört ritmust, váltja át reggae-be, de ennél a zenekarnál már a basszeros játéka és a szaggatott gitár a cinnel cifrázva is bőven elég az ugráláshoz.. Annyira eleven minden zenész, hogy csak úgy árad az energia a színpadról, és több mint a közönség kétharmadát teljesen magával ragadja, felszabadult ugrálásra készteti. A koncertek többségénél jó, ha a jelenlevők harmada élvezi önfeledten a zenét, a többiek kíváncsiságból jönnek, vagy csak meghallgatni szeretik az adott bandát, de itt tombol a tánctér.

A jazztől kezdve, a funky-n, a rock-on át, a mai elektronikus underground zenékig mindenféle stílusból felhasználnak elemeket, amit a reggae és ska pozitív életszemléletével, a breakbeat lüktetésével és a drum’n’bass húzásával megfűszerezve főznek ki egy nagy olvasztótégelyben, hogy aztán mindenki kedvére csemegézhessen belőle. Valahogy olyan ügyesen sikerült eltalálniuk az ízesítést, hogy mindenkinek ízlik valamiért. Én a csípőset szeretem benne, más az illatára bukik, míg vannak, akik az édességét majszolják. Olyan specialitás ez, ami összehozza a rastát, a cicababát, az izompólóst, és az ing-mellényes selyemfiút, és mindegyikük élvezettel fogyasztja.

 

Emiatt egy picit kiszámíthatóvá is válik a zenéjük, érezni lehet a fokozásokat, hogy mikor duplázzák meg a ritmust, de ennek ők is tudatában vannak, és ezt kihasználva szívatják is a közönséget, néha hosszabban kivárnak, vagy észrevétlenül csempésznek egy számba új motívumokat.

A dalok közötti átmenetet is gyakran elmossák, szinte egyből kezdik a következőt, amit MC Columbo, mint egy DJ, a felvezetés alatt konferál, bigemáppozik, tartja a kapcsolatot a közönséggel, és ajánlgatja a legközelebbi Brains és Irie Maffia koncerteket. A két zenekar között egyébként is erős a kapocs, a frontember és a partnerzenekar alapítói egyaránt a Gimmeshot Crew tagjai, így nem meglepő, hogy segítik egymást, és testvéri viszony van a két banda között. Hiszen mindannyian egyazon kultúra népszerűsítésére vállalkoztak, hogy megpróbáljanak színt és pozitivitást csempészni az emberek mindennapjaiba, és egészséges mennyiségű ganjaszaggal árasszák el a világot.

 

Nem is ártana a világnak, ugyanis minden energia, és odaadás ellenére a közönség nagy része csak az ismert számokra tombol, azokról tudja, mikor jön fokozás, ritmus vagy refrén, de az új dalok előtt értetlenül áll, pedig egy kis lazítással azok is éppen úgy megmozgatják a testet, mint a rádióban unásig hallgatott dallamok. Ha az efféle ellazulást mindenki megtanulná, a Brains-bulik extatikus közösségi szertartásokká válnának, ami után szinte újjászületve lehetne hazamenni. A zenekar megvan hozzá, már csak a közönségnek kell fejlődnie. Addig azonban marad az egykori drum’n’bass bulikra jellemző tisztítókúra, változatosabb, izgalmasabb és jobban megkomponált zenére.