Bartis Attila író, fotográfus
Fotó:Peti Péter

Bartis Attila írói estje a Grand Caféban

Én nagyon szeretem a Nyugalom című alkotást, de Bartis Attila rendíthetetlen nyugalma ellenére úgy vélem tényleg nem csak ezzel a regénnyel kéne összekapcsolni az ő nevét. Az írói beszélgetéseken mindig ugyanazt tapasztalom; egyáltalán nem olyanok az életben, mint amilyennek elképzeltem őket.

Külsőre a Moszkva tér osztályfőnöke (Kovács Zsolt) ugrik be, ez nálam már alapvetően tíz pont, a többi meg valahogy szép lassan gyűlt a beszélgetés végéig. Kezdeném azzal, hogy kávéval soha senki ne üljön be, ha érdemi infókat szeretne feljegyezni, mert a jegyzettömböm, amibe az aranyköpéseket készültem felírni, végül kávéalátétként végezte. Az ilyen esteken derül ki azonban igazán, hogy az aranyköpés, mint olyan, könnyen összetéveszthető az ironikus, csattanós válasszal, ami Bartis Attila esetében felszorzódik, mert nem vicces dolgokat viccesen mondott, viccesebb dolgokat meg komolyan, én élveztem, de bárkivel fogadok egy korsó Borsodiban, hogy sokaknak már inkább a beszélgetés utáni dedikálás járt a fejében. A polcon és az asztalon is sorakoznak a művek, mindegyikről szívesen hallana az ember egy anekdotát, de az is igaz, hogy ha sírva röhögős, „milyen volt egy művész élete S. Nagy István kezei alatt”- féle sztorizgatást akarnánk hallgatni, Aradszky Lászlót hívják meg a Grand Caféba (na, és akkor lesz világvége, kérem).  Bartis Attila viszont szenvtelenül a fogadta a kérdéseket, amelyeket valószínűleg már ötszázhuszonnégyezerszer hallott az elmúlt években, és mégis úgy tudott válaszolni némelyikre, mintha most hallaná először, én fejben pukedliztem e tehetség előtt. Jól bekészített kérdésem is volt, amelyet minél inkább sarkítottam, nem tagadom, annál jobban tetszett, egészen addig, amíg Bartis meg nem említette, hogy a filmes adaptációról nem akar beszélni, szerénységem pedig nem volt már annyira kreatív, hogy egy mondatba át tudja gyúrni a lényeget, úgyhogy maradt bennem bizonyos szinten egy kérdés, de azt hiszem közben meg megfejtettem. Mert van az úgy, hogy egy háklis rendező megpróbál firkantani valamit, csak hogy megmutassa mit is tud, ellenben ki látott már olyan írót, aki rendező akarna lenni? Szimpatikus hozzáállás, és ez esetben Bartis érvei nagyon is helytállóak, ha a színházi munkára panaszkodik, neki elhiszem, hogy akár demotiváló is lehet. Visszatérve a beszélgetésre, ha egy tízes skálán kéne értékelni, hatot adnék rá, jó hat és felet, mert annak ellenére, hogy az író saját bevallása szerint lassú ritmusban éldegéli életét két regény közt, meglepő gyorsasággal és „hiánycikknek”  számító humorral reagált olyan kérdésekre, amelyekkel sokan nem tudnának mit kezdeni.

Tóth Emese