Vissza az előző oldalra
Egy hattyú halála
Darren Aronofsky legújabb filmje igazán ígéretes ötvözetnek tűnt az erotikus pszichothriller műfajával és balettos témájával. Azonban ha alaposan a felszín alá tekintünk, rájöhetünk, miért csupán Natalie Portman teljesítményét jutalmazták az idei Oscar-gálán.
Azt ugyanis elsőként kell kiemelnünk és elismernünk, amit Portman kisasszony tett le az asztalra A fekete hattyúban. Hatalmas fizikai munka, gyakorlás, vér és verejték állhat balerinává válása mögött. A szerep pedig tökéletesen ráillik. Nála talán csak Keira Knightley-t tudtam volna még elképzelni a törékeny, frigid, komoly és zárkózott táncos szerepében, aki karrierje nagy lehetőségét kapja meg, amikor rá osztják a Hattyúk tava főszerepét. Ezzel azonban nem csupán a balettos berkek új üdvöskéjévé lép elő Nina, ahol minden csupa fény és csillogás, hanem komoly testi-lelki kihívásokkal is szembe kell néznie. Bár a fehér hattyú szerepére tökéletes, a fekete hattyú megformálása már sokkal nagyobb erőfeszítést igényel tőle. Ebben a darab rendezője, koreográfusa, Thomas Leroy (Vincent Cassel) próbál segítségére lenni, elsősorban szexuális tanácsaival és közös érzéki táncaikkal. A film tanulsága szerint ugyanis Ninát frigiditása, mélyen elnyomott érzelmei korlátozzák a tökéletesség elérésében. Helyzete pedig egyébként sem könnyű, hisz még mindig anyjával él együtt, aki mellett képtelen felnőni, és aki hatalmas nyomást gyakorol rá, mivel lánya miatt kellett feladnia saját táncos karrierjét. Nina szemét a társulat új tagjának, Lily-nek (Mila Kunis) az érkezése nyitja fel igazán, ugyanis benne meg van minden, a szexuális szabadosság, a lezserség és könnyedség, amit Ninának is meg kellene találnia önmagában, hogy fekete hattyúként is tökéletes, hiteles legyen.
A siker érdekében saját határain kell áttörnie, ez pedig sohasem egyszerű feladat, ahogy azt már tudjuk. Mert bizony a történet magja nagyon is, sőt, túlontúl ismerős. Sok-sok filmet láttunk már olyan (művész)lelkekről, akiket tudattalanjuk, pszichés elfojtásaik gátoltak meg, törtek meg céljaik elérésében. (Csak hogy egyet említsek, gondoljunk David Fincher Harcosok klubja című filmjének főhősére.) Bár Aronosfky ezt a félig-meddig ismerős történetet egy lenyűgöző és csodálatos világba helyezte, technikáját mégsem ennek szolgálatába állította. Már a film elején a kézi kamerával kezdünk el zötykölődni, és több alkalommal is a színészek hátának látványával kell beérnünk. A lenyűgöző táncjelenetek egységét is feldarabolja, nem hagyja érvényesülni látványukat. A szuperközelik használata viszont nagyon izgalmas képeket eredményezett, amik érzékletes benyomást váltanak ki. A fényképezés alapvetően mégis hektikus marad, és erőszakosan arra kényszeríti a nézőt, hogy Ninára, belső világának nyugtalanságára koncentráljon. Ennek elérése érdekében a hatáskeltő eszközökkel is nagyon ügyesen operál a film, talán túlságosan is. Aronofsky perfékcionizmusa ez esetben erőltetett hatást eredményezett. Talán ez a törekvése az, ami miatt nem teljesen egyértelmű, pontosan mi is váltotta ki Ninában látszólagos lelki egyensúlyának megbomlását. Hiszen már a nagy feladata előtt, ti. hogy egy személyben testesítse meg a két hattyút, megjelennek a különféle jelek, amik erre utalnak. Holott logikusabb lenne, ha csak a főszerep elnyerése utána, és a benne való elmélyülés következtében kezdődnének a bonyodalmak önmagával.
Összességében számomra hatáskeltésében túlságosan is erőszakos, stílusában pedig túlságosan is puritán film A Fekete hattyú. Ettől eltekintve viszont Natalie Portman lenyűgöző Nina szerepében, úgyhogy feledkezzünk meg minden másról, legyünk ártatlan mozi nézők és élvezzük az ő megrendítő, drámai brillírozását.
