Mindig is elfogult voltam a népmesékkel, pláne, ha a népmesék olyanok dolgozták át, mint Weöres. Csalóka Péter a székely mesehős, aki egyfajta Robin Hood is meg nem is. A Szegedi Nemzeti Színház a Weöres átiratot alapul véve alkotta meg az egy órás színdarabot. Sándor János, író- rendező, akinek a nevéhez köthető többek között Witkiewitz Az őrült és az apácája, Fejes Endre „Jó estét nyár, jó estét szerelem”-je, vagy Dürrenmat „A nagy Romulus”-a most ezt a magnetikus gyerekmesét prezentálja a Kisszínházban. A gyerekközönség reakciója természetesen abszolút pozitív volt, én sem tudtam az apróbb hibák ellenére belekötni, ez úgy működhet egy zenés gyerekdarabnál, hogy ha a szöveges rész nem működik, hát majd a dalbetét fog! Egyébként „fél- felnőtt” állapotban beülni egy gyerekdarabra olyan, mintha vissza akarnának rángatni a múltba, visszaláttam magam abba az iskolai csoportba, akiket ágyúlövéssel sem lehetne kizökkenteni hiperaktív állapotukból. Már csak azért sem, mert ezt nem az ágyúlövés éri el, hanem az, hogy elsötétül a nézőtér, és kezdődik a mese.
 

A darab egyik legszembetűnőbb erőssége a díszlet, gyönyörű pasztellszínek, székely kapu, egészen Szántó Piroska rajzait idézi a látvány. A történet tartja a klasszikus mesei hármast, háromszor veri át Csalóka Péter (Rédei Roland) az anyagias, pökhendi bírót (Flórián Antal), aki egyébként szerintem minden aljas húzásával együtt is szerethető. Minden mesei elem a helyén van, bár a mesélő szerepét betöltő Lazók Mátyás mellé feleslegesnek tartottam a többi énekest. Igen, összekötő jellegük volt, de én meghagytam volna egyedülállónak (annak ellenére, hogy egy színész több szerepet is játszott egyébként). Fontosnak tartom kiemelni, hogy mennyire jól működik viszont a színészek hangjátéka, nem a saját hangszínükön beszélnek, minden jelenetben kap a karakter ezzel valami pluszt, a gyerekek is jobban érzékelték az eseményeket, hol kell nevetni, hol lehet kicsit szomorúbbnak lenni (bár szomorú jelenet a klasszikus értelemben talán nem is volt).

 

Lényeges, hogy sikerült fenntartani az érdeklődést, a színészek kiszólnak az aprónéphez, de nem idétlen módon, nem hagyják nevetségessé válni a kommunikációt, és szerintem még akkor sem aludt volna el senki, ha id. Szamba Ottó húzta volna a lóbőrt, valahol az első sorban, mint az úttörő sárkányok kalandjai alatt. Sándor darabja ügyel a részletekre, mivel népmeséről van szó, nem feltétlenül a külső attribútumok a befolyásolóak, vagyis a női főszereplőnek nem kell Iluska jelmezébe öltöznie, a női szereplők is egészen sajátos, lenvászon ruhákban járnak- kelnek, kicsit mindegyik szereplő egyforma. A jó persze végül elnyeri jutalmát, a dallamos nevű Csalóka Péter igazságot tesz, klasszikus befejezés. A darab tökéletesen teljesíti a tőle várhatót, szórakoztat, kiemel, megszeretteti magát.
 

Az ember attól fél, már olyannyira telített magasabb tudományokkal a feje, hogy képtelen befogadni az ilyet, de rájöttem, ez teljeséggel egyénfüggő. Aki nincs hozzászokva ehhez, aki nem látott még gyerekdarabot, aki nem olvasott elég mesét, aki eleve úgy ül be, hogy nem fogja komolyan venni, mert gyerekeknek szól, az ne is reménykedjen abban, hogy élvezni fogja. Én tegnap megint tízévesként ültem be.