Vissza az előző oldalra
Csak lazán!
Fura érzésekkel vágok neki évről évre az Ifjúsági napoknak, mert soha nem tudom mit várjak tőle. A hétköznapi zenei stílusom a legtöbb fellépő zenekarral köszönő viszonyban sincs, ami nem is baj, kinek a pap, kinek a papné.
Ezt a néhány napot mégis időről időre rászánom az új felfedezésekre. A SZIN első napja, a „kapunyitási pánik” szerencsés túlélőinek a ráhangolódással telik, mindenki lecuccolt, örömködik, hogy itt van. Felfedezi a terepet, beszerzi a kötelező RE-poharat, és belehallgat ebbe-abba. Ami bejön, ott marad. Annyiféle stílus van egyszerre, hogy gyakorlatilag létezhetetlen, hogy ne találjon mindenki magának valót. Kíváncsiságom az éj leszálltával a SZIN Színpad felé hajtott a N.O.H.A.-hoz. Őszintén szólva előzetesen mondjuk kettő számot ismertem tőlük, amiből az egyik a Dive in your life. Külföldi fellépőkhöz méltó módon a színpad előtt azért egész szép kis tömeg gyűlt össze, és az együttes mindent meg is tett a kiszolgálásukért. Valószínűleg van egy kis rutinjuk benne, hogyan kell ezt. Nekem sokszor tűnik úgy, hogy egy-egy zenekar nem a koncerten él igazán, és nem tudja ugyanúgy visszaadni hangzásvilágát, mint ha az albumukat hallgatná az ember, ez esetben azonban épp az ellenkezőjéről volt szó. Utólag belehallgatva a Die in the process albumba, nekem a koncert pörgése sokkal jobban átjött.
A közönségnek azonban kevésbé. Az első sorokban, és a tömeg szélén még imitáltunk némi mozgást, meg hát akadtak bőven olyanok is, akiknek konkréten tényleg mindegy mi szól, lecövekelnek, és tapossák a hangyát, de a színpad előtti hangulat közel sem volt az igazi. Persze, ha megkérdezzük a N.O.H.A.-t, milyen volt a közönség, nyilván rendkívül diplomatikus módon egy pillanat alatt rávágják, hogy király, szeretjük Szegedet, szeretünk titeket. Pont. Maguk között azonban szerintem ők is érezték, hogy ennél adhattunk volna többet. Sebaj. Majd legközelebb. Az biztos, hogy engem a Tu Cafe-val megvettek, viszont az énekesnő barna rövid hajjal sokkal jobban nézett ki.
