Vissza az előző oldalra
Bizalom- ahogy Pécsi Ildikó mondja
Hiába az id? vasfoga, a közönség és a színészet iránti szeretet csillogása abban a szempárban ámulatba ejt? volt…
Bár az id?járás igen zord volt, mégis rengeteg ember-f?leg id?sebbek- látogatott el a könyvtárba négy óra körül. Pótszékek tömkelege, egymás hegyén-hátán zsúfolódó néz?k; ennyit lehetett látni…valakit nagyon vártak már a Szegediek. Majd pontban fél ötkor megjelent a m?vészn?, egy földig ér? sötétzöld ruhában, mely hosszú palástja sokat mesélt egy ünnepelt színészn?r?l. Ekkor hirtelen minden szempár egy pontra szegez?dött, s, mint kigyulladó apró kis máglyák egyre jobban csillogni kezdtek…
Számomra ámulatba ejt?, hogy egy ennyi mindent átélt n? még mindig nem veszítette el a bizalmat; az emberekben, az életben. Saját elmondása szerint mindig is szerencséje volt, s talán ez ad er?t ahhoz, hogy még mindig így tudja szemlélni a világot. S ami a legfontosabb; az est üzenete: próbáljunk meg bízni a másikban, mert ez az egyik legnagyobb érték az életben. Gyönyör? gondolat, habár tény, hogy olykor igen nehéz megvalósítani…
A m?vészn? többek között József Attila, Garai Gábor, Paul Eduard, Palotai Boris, Polgár István verseit f?zte egy csokorba; olyan régi .jpg "Közönség")
dallamokkal f?szerezve, mint az Irma, te édes! cím? operett belép?je (egykor ? játszotta a címszerepet a darabban), valamint több régi filmzene és emellett saját dalai is elhangzottak (Dal rólam, A koncert vége). Utóbbiak tele voltak szeretettel, szépséggel és humorral. Az estet saját életpályájára való morzsányi visszaemlékezésekkel tarkította, amelyek, mint ember, nagyon közel tudták hozni a közönséghez a m?vészn?t. Érdekességképp még egy dél-amerikai népmesét is hallhattunk a féltékenységr?l, sok-sok tanulsággal.
A gyors szinte in medias res szer? kezdés után a zongorista andalító dallamai hallatán igen hamar valamiféle különös, nosztalgikus boldogság kezdte bejárni a termet. Öröm volt végignézni a közönségen, ahogy sokan együtt énekelték Ildikóval a régi slágereket, sok-sok szép, s talán olykor fájó emléket is fel-felidézve fiatalságuk emlékfolyamából. Örültem, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Eleinte kicsit zavart a köztem és a néz?k többsége közötti nagy korkülönbség, de aztán valahogy engem is magával ragadott az egész.
A ráadás szám alatt pedig egészen különös dolog történt. A m?vészn? utolsó megrendezett darabjából (Arisztophanész: N?uralom) énekelte el a finálét. Itt mindenkinek meg kellett fognia a mellette ül? kezét és a refrént együtt énekeltük a m?vészn?vel. Eleinte szégyenl?snek mutatkoztak az emberek, de aztán kezeik összekulcsolásával él? láncot alkotva eleget tettek a m?vészn? kérésének. Igen, én is belekerültem a láncba és azt éreztem, hogy valami csodás szeretet és hála keveredik a leveg?vel. Hála a szép emlékekért, a színészetért és hála Pécsi Ildikóért, hogy ennyi szépet és jót tud megosztani az emberekkel, önfeledt vidámságot lopva a szürke hétköznapokba.
