Vissza az előző oldalra
Betyárzene: Kravaiar a Millenniumi Kávéházban
Szombat este, nyolc óra. Késésben vagyok. Még beállok a sorba a belváros éjjel nappal nyitva tartó szupermarketében. Gyerünk 
már, lekésem a koncertet. Nem is lehet dohányozni a helyszínen. De nem baj, csak haladjunk. Mindig jó az, ha van egy doboz cigid. Mennyi ember. Szombat este, pörög a vidéki kisváros.
Millenniumi kávéház, nyolc óra tíz perc. Nyertem, nem késtem el, a zenekar még hangol, kevés ember, egy üres asztal, nekem szánták, hát akkor foglaljuk el. Szombat este, hát legyen egy tea kivételesen. Pörög a város? Nemigen. A gitáros- énekes hangol, kicsit olyan érzésem van, mint pár éve a völgyben, amikor véletlen belekerültem egy csendes ül?s (ott domboldalon fekv?s) egy gitáros-verset énekel?s-csillagnéz?s-bölcsészes-világmegváltós estébe. Hát akkor kimegyek cigizni.
Nyolc óra negyvenöt perc. A technikus már kabátban, siet, van ilyen, kezd a zenekar. Valami nyugtalan dolog kerít hatalmába, amit?l hirtelen nyugodttá válok. Biztos szombat van ma, Szegeden vagyok még? Mintha tengerparti romantikus kis falucska egyetlen kávézójában várnám, hogy teljen az id?: mindig ugyanazok, mindig ugyanaz a zene. Kellemes gitár, klarinét, dob, könnyed hangok, „Túl a vízen zörg?s malom”… hirtelen megsz?nik falusi hangulatom, arrébb kell mennem, mert nem fér be t?lem egy nagyb?g?, „várj madárka, várj, várj, várj”, még egy szám.
Kilenc óra. Technikai szünet, eddig improvizáltunk hangzik el, beáll a b?g?, technikus elveszett de ez senkit sem zavar. Akkor egy cigi kint a novemberi id?ben, mindössze tíz perc. Nem, nem kisváros Szeged és igen, igen szombat van, egyre többen vagyunk, a technikus visszaér, ?t is két helyre egyeztették le, úgy mint a zenészt akire vártunk. A barátaim feladják, nem várnak tovább, mert rájuk is várnak 
már. Egyedül maradtam magányomban. A teám már rég elfogyott. Hát jól van kipihentem a tegnap éjszakát, akkor lecsúszhat egy sör is, közben számomra idegenek jönnek, az asztalomhoz kéredzkednek, persze gyertek.
Szombat este kilenc óra nem tudom hány perc. Nem is érdekel. Teljes felállásban elkezd?dik a koncert. Már naivságomba zuhantam és hagytam magam vigyen a zene: feldolgozott versek, népdalok g?zer?vel haladtak, mely csapongott bennem. Egymagamban mosolyogtam, azt éreztem, ártatlanul minden sz?zies er?mmel pislogok a világra, és várom, hogy valaki megfogja a kezem, majd csapongás újból és elképzeltem, ahogy egy tengerparton, éjszakai forróságban táncolok, közben érinthetetlen vagyok.
Tizenegy óra valamennyi, szombat esti es?, haza séta. A Kravaiar zenekar és tagjai: Kádár Zoltán, gitárral és énekkel, Hatvani Zsolt fúvós hangszereken, Burg Balázs üt?s hangszereken, Borbás Gábor gitáron, és Resch Béla b?g?n szerzett nekem egy szép estét. A pörg?s ritmusok, lágy és kellemes harmóniája. Már az elején elfogult lettem, beismerem, igaz bár mondták, hogy az els? pár számot csak rögtönözték, az én kedvenc népdalommal kezdtek, amit ezel?tt csak nyári estéken hallottam, ahogy táborokban énekelgettük. Következ? pillanatban egy sms: megyünk bulizni, gyere! „Várj madárka, várj, várj, várj” -gondoltam magamban. Dehogy megyek. Persze azért jó tudni, hogy mégsem vagyok magányos, mégsem kisváros, de mára elég volt, kis balkáni kavalkádban végre magammal foglalkoztam.
