{back}Vissza az előző oldalra

Art-Stábinterjú Vol. 3

Tóth Benedek Csanáddal folytatott beszélgetésem során egy olyan fiatalember képe rajzolódott ki el?ttem, aki szeret beszélni, filozofálni és meglehet?sen borúsan látja az emberiség jöv?jét ezen a bolygón.

D.D.: Erre az interjúra készülve próbáltam anyagot gy?jteni Rólad az interneten. Sajnos nem sok információt találtam, ezért javaslom, induljunk el a kályhától! Szegedi vagy?

T.B.Cs.: Én is próbáltam már magamra rákeresni, de hál’ istennek nem adott vissza túl sok találatot… A kérdésedre válaszolva: nem idevalósi vagyok. Ahogyan a szegediek mondanák, amolyan „gyütt-ment” vagyok. Békésmegyei kis faluból, Kardoskútról származom. Innen hamar elmentem, mert a gimnáziumot már Vásárhelyen jártam, utána pedig Szegeden tanultam.

D.D.: És milyen szakon végeztél?

T.B.Cs.: Programtervez? matematikus vagyok.

D.D.: Mellette pedig szeretsz írni?

T.B.Cs.: Igen.

D.D.: Ez érdekes párosítás. A kedvesem is ezen a szakon végzett, és ? is szeret írni. Talán általános ez a kett?sség az informatikusoknál?

T.B.Cs.: Az én esetemben a gimnázium és az egyetem választásánál is komoly problémát jelentett, hogy melyik irányba is menjek tovább: humán vagy reál.

D.D.: Miért a reált választottad? Anyagi megfontolás vagy valami más ok?

T.B.Cs.: A pénzért, semmi másért. Szoktam mondani, hogy a bölcsészek korunk szerencsevadászai, mert azzal, hogy az ember szerez egy magyar diplomát, semmit nem tud csinálni. Az ember elmehet vele magyar tanárnak, amit vagy bír vagy nem bír és ennyi.

D.D.: Most mit dolgozol?

T.B.Cs.: Egy barátom informatikai cégénél vagyok alkalmazott.

D.D.: Olvasva a magadról írt jellemzésedet az ArtStab honlapján, megfigyel? típusnak gondolnálak, akit?l távol áll a szószátyárság.

T.B.Cs.: Az utóbbit, azt hiszem, sokan megcáfolnák. Édesanyám szerint én egy éves koromban elkezdtem mondatokban beszélni, és ott kellett volna valamit tenni, hogy abbahagyjam. Abban viszont igazad van, hogy nagyon szeretem megfigyelni az embereket.

D.D.: Mit figyelsz meg?

T.B.Cs.: Els? körben azt, hogy egyáltalán kivel érdemes foglalkozni. Nem tartom magamat túlzottan emberbarátnak. Én állatbarát vagyok. Úgy gondolom, az állatokban nem lehet csalódni. Valószín?leg azért, mert sokkal ösztönösebb lények. Jelenleg is három deguval és három egérrel osztom meg az otthonomat, és az adóm egy százalékát is a Szegedi Vadasparknak ajánlottam fel.

D.D.: Honnan ered a Cincinátus becenév?

T.B.Cs.: Annak nincs különösebb története. Kellett egy becenév az ArtStab-ba és akkortájt néztem a Macskafogó els? részét, és ott hangzott el ez a név.

D.D.: Ha már Macskafogó és filmek: az egyesületnél is leginkább filmekr?l írsz.

T.B.Cs.: Nagyon szeretem a filmeket, f?leg a jókat. M?fajilag és jellegben is bármi jöhet, mindent szívesen megnézek, kommerszt?l a m?vészfilmig. Mondok erre egy példát. Sokan azt mondják, hogy a Rambo filmek agyatlanok és egyetlen lényegük a mészárlás. Pedig a maga stílusában m?fajteremt? volt. Kevesen tudják, hogy a Rambo egyben mindössze heten halnak meg. Ez a szám aztán a többi részben már exponenciálisan n? és az utolsóban már 300-an halnak meg. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy mindegy milyen a stílus, nem ett?l függ, hogy jó-e egy film.

D.D.: Melyik film volt rád mostanában nagy hatással?

T.B.Cs.: Az Avatar. Háromszor is megnéztem. Egy végtelenül profi munkának tartom. A cselekménye nagyon egyszer?, de az nagyon jól össze lett rakva. Ha megnézzük a világon a legjobbnak tartott filmeket, azoknak sem a történetükön van a hangsúly, hanem a kidolgozottságon.

D.D.: A filmek mellett van-e más, ami kitölti az életedet a munka mellett? Olvastam, hogy érdekl?dsz a japán költészet, a haiku iránt. Ezzel mi a helyzet?

T.B.Cs.: Nem érzem úgy, hogy ez kitölti az életemet. Ez csak úgy jött és maradt. Fodor Ákos (költ? és m?fordító, a haiku költészet nagymestere – a szerk.) nagy hatással volt rám, aki a magyar kortárs költészet legnagyobb alakja szerintem. Képes arra, hogy három mondatba beles?rítsen egy egész eseménysort.

D.D.: Amennyire tudom, a haikunak is ez a lényege.

T.B.Cs.: A haiku kicsit kibontottabb. Van olyan vers, ami egy szóból áll. A haiku akkor jó, ha az ember nem tud szabadulni t?le. Elolvasod, és aztán elindul benned valami. A nyugati költészettel más a helyzet, azoknak hangulata van. A haikunak viszont sokszor például nincs befejezése. Nem biztos, hogy mindig megérti ?ket az ember, illetve magától az embert?l is függ, hogy miként értelmezi ?ket.

D.D.: Mióta foglalkozol haikuval?

T.B.Cs.: Olyan négy-öt éve. Egyébként nagyon büszke vagyok arra, hogy tavaly egy kötetben szerepelhettem Fodor Ákossal. Egy pályázat során lehet?ségem nyílt elküldeni három haikumat, és beválogatták. Idén sajnos nem sikerült.

D.D.: Mib?l meríted a témákat?

T.B.Cs.: A témák klasszikus megoldásúak. Ülök és jönnek. Az el?z? munkahelyemre például nagyon korán kellett bemennem, és hajnalban, ahogyan utaztam a buszon és kibámultam az ablakon, mindig a látottakhoz, az évszakokhoz találtam ki haikukat. A klasszikus haiku ugyanis természeti jelenségekhez köt?dik.

D.D.: A haikun túl is érdekel a japán kultúra?

T.B.Cs.: Igen. Az nagyon érdekes. Véleményem szerint az ? kultúrájuk már annyira kett?s, hogy az már többes. Iszonyatos tudathasadás van benne. Elszigetelt népként éltek nagyon sokáig. Semmi nem jutott el hozzájuk és kiépítettek egy saját kultúrát. Most, hogy nyitottak a világ felé, vákuumként szívják be a nyugati civilizáció termékeit. Egyébként már nagyon régóta érdekel engem a keleti kultúra. Most ugyan nem látszik rajtam, de négy évet küzd?sportoltam, és már akkor megtetszett. Igazából a tisztelet az, ami nagyon figyelemreméltó náluk, nálunk viszont hiányzik, pláne ebben a kicsi országban.

D.D.: Nem gondolkodtál azon, hogy megtanulj japánul?

T.B.Cs.: De, csak Szegeden elég nehéz jó tanárt találni, illetve nagyon drága. Gondolkodtam már, hogy belógok az egyetemre az órákra, csak azokban az id?pontokban dolgozom.

D.D.: Kritikusnak t?nsz a világgal szemben. Magaddal is az vagy?

T.B.Cs.: Igen, nagyon. Nem mondanám azt, hogy önbizalom-hiányos vagyok, inkább egy szándékos leépítés van bennem. De az egész emberiséggel szemben. Azzal, hogy valaki ember, azzal elrúgta nálam a pöttyöst. Abból jó már nem sülhet ki.

D.D.: Ez elég kemény kritika.

T.B.Cs.: Igen. Elég kevés embert tudok mondani, akit elismerek.

D.D.: Mi az, ami ennyire ellenszenvessé teszi számodra az embereket?

T.B.Cs.: Nem tudom megbocsátani az emberiségnek, hogy tönkretettek egy bolygót. Eszetlenek, nem a szó legszorosabb értelmében buták, hanem sz?klátókör?ek. Sok minden idegesít az emberekben és magamban is. Például az a mentalitás, hogy mindenki mindenhez nagyon ért. Ahhoz, hogy valaki érdekeljen, látnom kell benne, hogy kételkedik magában.

D.D.: Ki az, aki mégis elnyerheti az elismerésedet?

T.B.Cs.: A legnagyobbakat tudom csak megemlíteni: Gandhi. De az említettek alapján mondhatnám a 19. századi magyar paraszti réteget is, hiszen ?k tudták, hogy ott az anyaföld, attól függnek. Ha rosszat tesz neki, az számukra is rossz. Ma már viszont a gyerekek nem tudják, honnan van például grillcsirke, vagy, hogy mi az a bélyeg. Hogy kikre szeretnék hasonlítani? Azokra a buddhista szerzetesekre, akik képesek az egész életüket egy helyben végigülni és nem szólnak bele a természetbe.

D.D.: Mégis, te teszel valamit, hogy jobb legyen valamelyest ez a világ?

T.B.Cs.: Áramtakarékosság, szelektív hulladékgy?jtés. Egyébként igyekszem passzívnak lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a megoldás, de nem érzem a tenni akarást, mert nincsenek olyan eszközök a kezembe, hogy tehessek valamit.

D.D.: Kanyarodjunk kicsit könnyedebb téma irányba. Szegedet szereted?

T.B.Cs.: Igen. Én szeretek itt élni és a jöv?ben is itt szeretnék. Mert akármilyen nagyváros is, mégis csöndes. Kicsit zavar ugyan, hogy tíz év után már nincs olyan ismeretlen hely, ahova el lehetne vonulni.

D.D.: Külföld sosem jött számításba?

T.B.Cs.: Kirándulni esetleg. Van néhány város, amelyek hangulatára kíváncsi vagyok.

D.D.: Melyek azok?

T.B.Cs.: Például London.

D.D.: Esküdni mertem volna Tokióra…

T.B.Cs.: Az örök álom, nehezen megvalósítható. De gy?jtök rá. Egyébként Londonba sem hagyományos turistaként szeretnék elmenni, hanem elvegyülnék. Mert abban nincs semmi, hogy a könyvekben is látott m?emlékeket végignézzem. Ez eléggé er?snek hangzik egy kulturális egyesület tagjaként, de ebben is elég válogatós vagyok. Viszont beülni egy pubba, és figyelni a helyieket, ha kell, útbaigazítást adni, még ha nem is tudom, merre menjen. De ugyanígy szívesen elmennék Prágába és Párizsba is, de valószín?leg ott sem állnék sorba a Louvre vagy az Eiffel-torony el?tt. A kultúrához való viszonyomat azzal tudnám szemléltetni, hogy nem igazán érdekel a Mona Lisa mosolya, de Da Vincivel már szívesen elbeszélgetnék Mona Lisa mosolyáról.

D.D.: Ha már kultúra, akkor ArtStab. Hogyan kerültél kapcsolatba az egyesülettel?

T.B.Cs.: Nem tudom. Szegeden, amikor megalakult a Zenepressó, szerkeszt?ként vettem részt a munkájában, de túlformálódott és a végén megsz?nt. Innen az ismer?sök, és mikor elindult az ArtStab, én is csatlakoztam.

D.D.: Mit jelent számodra az egyesület? Miért dolgozol itt szívesen?

T.B.Cs.: Sokáig a társaság volt az, ami vonzott, hogy mindig más emberrel találkozok. Az egyetem után ugyanis kicsit bezárul a világ, már nem ismerkedik meg az ember annyi új arccal, nem változik annyit a menetrend. A másik a kultúra. Nem is igazán az, hogy sok helyre eljuthatok ingyen, mert ha érdekel valami, akkor elmegyek rá. Inkább egy plussz késztetést ad, hogy dolgom van vele, és el kell mennem, mert lehet, hogy másképpen lusta lennék kimozdulni.

 

Itt találod Tóth B. Csanád bemutatkozóját.

 

Az interjút Dévényi Diána készítette.