Vissza az előző oldalra
Argentína
Gyere Isten, vagy én megyek!
Elférek a sapkád legvégében is.
Álomtalan, fájdalmas, apró alakom,
Emeld magadhoz, hogyha van szíved!
Specko Jedno: Világvége (Gyere Isten!)
A darab találóan kedélyjáték-koncertként hirdeti magát. Darvasi László drámája szürreális köntösben lép elénk: a nyitányban Ress, a bohóc a felcsendül? muzsikára tátogva egyenként lerántja a m?anyag-leplet a természetellenes pózba merevedett szerepl?kr?l. Jelenésük végeztével is egy áttetsz? m?anyag függöny mögé bújnak vissza, de egész lényükben, mozgásukban, szavaikban végig benne ragad a plasztikusság.
Hamar kiderül, hogy nem a klasszikus értelemben összefügg? eseménysort látunk. A jelenet-mozaikokra tördelt történet egy-egy epizódja zárt hangulati egységet alkot, .jpg)
ezek azonban folyamszer?en kapcsolódva következnek egymás után. A f? kapcsot a jelenetek között a Specko Jedno-betétdalok jelentik: váratlanul érkeznek, kommentárként illeszkednek a történethez és cseppet sem törik meg az el?adás hangulatát. S?t, talán ezekben lehetne azt leginkább megragadni: els?re kommersznek ható dallamok, csíp?s iróniával átitatott, kacagtató szöveg, makacsul fülbemászó sorok; tökéletes az egység. Egyszerre harsány, vicces és hátborzongató. Rólunk szólnak; mindarról, amire vágyunk, amit gondolunk a világról, és hogy mindez mennyire banális tud lenni. Abszurdba burkolva a legvalódibbat közlik.
Az els? jelenetben Stern a semmib?l, mint egy égb?l pottyant magzat hullik elénk a színpad felét elfoglaló hatalmas, amorf, piros nyelvre. És rögtön, megállíthatatlanul beszélni kezd. Beszél, beszél, beszél, magabiztosan, tisztán, egyszer?en és összeszedetten. Beszél „A Dolgokról”: szeretetr?l, fájdalomról és … beszélne Istenr?l is, de nem találja rá a szavakat. Szó szerint. Legel?ször az Isten szót veszíti el, majd jön a többi: uborka, kutya, Odüsszeusz… Mi lehet ez? Betegség? Büntetés? De mi itt a b?n? Ki a b?nös? És ki büntet?
.jpg)
A következ? jelenetekben sorban bukkannak fel Stern világának szerepl?i: a barát, a doktor, az er?szakosan rajongó Hellerné és lányai, majd megjelenik a N?, a kedves is: Matild. Azért jött, hogy adjon egy utolsó esélyt ennek a nem mindennapi embernek, de a szavak annál rohamosabban fogynak, hogy beszélgetésüknek kedvez? végkimenetele lehessen: már a „szeretlek” sincs meg. Vagy csak egyszer?en tényleg nem képes kimondani? Stern és Matild az egyetlenek, akik tiszta, emberi hangon szólalnak meg, mesterkéltség, harsányság vagy természetellenes hangsúlyok nélkül. Mégsem értik egymást. Matild mindenesetre elmegy. Mégpedig Argentínába. Mert itt nem jó. Itt nem lehet, itt nem megy. Argentínában bezzeg mindenki nyílt, kedves, segít?kész, odaadó. Argentínában nincs magány. Hol van Argentína? Létezik-e egyáltalán? „A valóság csak álom” … „Ez itt Argentína!” – jön a válasz. De akkor hogy is van ez pontosan? A kérdések csak jönnek, a szavak meg egyre csak fogynak, a büntetés folytatódik. Matild ítélete szerint jogosan: senki sem mondhatja ki büntetlenül annyiszor, mint Stern, hogy „ÉN”. Isten csak azt szereti hallani, hogy „?”, mindig csak „?”…
Stern lassan mindkett?t elveszíti: az ?-t is és az Én-t is. Kommunikációs készségével együtt személyisége is kezd leépülni, így nála tényleg létkérdéssé válik az identitás-keresés. „Mi az identitás? Azonosság. Mivel? Önmagával.” – hallhatjuk a definíciót. De mi történik akkor, ha már az sem biztos, hogy ki ez az önmaga? Ha már szavaink sincsenek rá?
Van ennek a furcsa világnak még egy szerepl?je: Ress, a bohóc, az antih?s, aki mindvégig jelen van, olykor láthatatlanul megbújva, hogy aztán el?penderülve kicsit tovább mozgassa a szálakat. De valójában nem is ? mozgat, nem ? irányít, csak ad egy-egy lökést; folytonos, szuggesztív, sokszor néma jelenléte rányomja bélyegét a jelenetekre. Igazi luciferi figura: kommentál, kíméletlenül lesz?ri a tanulságot, és közben pompásan szórakozik.
A meghajlást is ? vezényli le. Felharsan a zene, a szerepl?k vidáman körbefutják párszor a hatalmas nyelvet, egyedül Stern mozdulatlan. Határozott vastaps, az önkéntelen mosoly mereven a néz?kön ragad. ?szintén nevettünk, de cseppet sem felszabadultan.
Tulajdonképpen az egész el?adás olyan, mint a felhúzott zenél? dobozból kiugró imbolygó bohócfej – csak épp a kacagva fintorgó arc tükör: ha figyelünk, magunkat látjuk. Kicsit megijeszt ugyan, de azért mind nevetünk. Tehetünk mást?
Kiss Orsolya
