{back}Vissza az előző oldalra

A Péterfy Bori-jelenség

Virágos nadrágba bújtatott konverzdorkóban végződő lábak, kócos fonatok, kézenfogva ugrabugráló lányok, mögöttük illedelmesen fejüket ingató, jobbra-balra lépegető, szöveget kántáló farmer-tornacipő-póló fiúk - egy átlag magyar alternatív szcéna-beli zenekar közönsége.
 
Virágos nadrágba bújtatott dorkóban végződő lábak, kócos fonatok, önkívületi állapotban indiántáncot lejtő lányokat összetaposó mégönkívületibb állapotban táncoló, szövegeket ordító farmer-tornacipő-póló fiúk – ez Péterfy Bori közönsége. De csak a harmadik-negyedik sortól kezdve, az első sorokat harminc-plusz férfiak teszik ki, akik a fentieknél még extatikusabb állapotban, fájdalomtól torzult arccal, szívvel-lélekkel ordítják torkaszakadtukból: Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem, a lebegő hajnali fényt, mikor ébred a nap, de téged neem!
 
Hátul megbújnak a kevésbé alkoholmámoros, húszas évei végén-harmincas évei elején járó férfiak-nők, lépegetnek, kezükben gin-tonikkal, búzasörrel. Igen, az egyetemistákat tényleg kihagytam, mégpedig azért, mert csak elvétve fordult elő pár, sőt.  Ahhoz képest, hogy mekkora tömegre számítottam (Péterfy Bori utolsó koncertje, azt hittem, a föld alól is előhívja a rejtőzködőket), erősen alulreprezentált volt a szegedi fiatalság. Betudható ez a péntek estének, akkora mindenki hazamegy általában, vagy a csillagászati magasságokba hágó beugrónak, sőt, akár az odakint repkedő mínuszoknak is, lényeg a lényeg: kevesebben voltak, mint amit vártam volna.
 

Ez természetesen semmilyen módon nem befolyásolta a bulit magát, Bori igazi fesztiválhangulatot csinált: babára való tekintet nélkül táncolt-ugrált a színpadon, a Love Band tagjai szintén hatalmas elánnal tették dolgukat, volt minden, mi szem-szájnak ingere: Vámpír, Délelőttök a kádban, Ópium, Szembogár, Téged nem, sőt, még Hajolj bele a hajamba is (bár azt hinné az ember, hogy már unásig játszották, de nem, még mindig eszközölhető rajta egykét változtatás, áthangszerelés, miegymás, megunhatatlanná téve a zenekar elsőszámú slágerét). Még közönségénekeltetés is volt, ami bár legtöbbször nehézkesen szokott összejönni, most hibátlanul működött: a „Srácok!” felkiáltást mély baritonok követték, a „Csajok!” pedig csak a megszólításuk után sikoltoztak, annak rendje és módja szerint. A koncert után lecserélődött az embertömeg, a tinik hazamentek az „uccsóbusszal”, az idősebbek felhígultak a PénTrack állandó közönségével, ándörgráund fiatalok pedig már csak szórványosan fordultak elő. 

Bódi Betti