Vissza az előző oldalra
A királyn? önmagát fejezi le
Madonna
Sticky & Sweet Tour
Warner Bros. / Live Nation
DVD: kb. 120 perc
CD: 62 perc
Értékelés: 1.0/10
Egyszer mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznünk a ténnyel: múlandóak vagyunk. Vannak olyanok, akik ezt viszonylag könnyen fel tudják dolgozni, vannak, akik kifejezetten várják az elmúlás pillanatát és vannak a nehéz esetek, akik csak szimplán nem akarják ezt elfogadni. Madonna ez utóbbiak táborába tartozik.
Bár a pop bizniszben kruciálisnak mondható folyamatos megújulás Madonnának igazából soha nem okozott gondot (persze ? soha nem is ment olyan messzire, mint David Bowie) és talán egy bizonyos pontig kifejezetten maradandó dolgokat alkotott (els?sorban a producereknek köszönhet?en), mégis sok esetben masszív parasztvakításról van szó. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint hogy a Hard Candy – a m?vészn? legutóbbi albuma – elképeszt? eladásokat produkált, holott Nelly Furtado kvázi ugyanazzal a performansszal (és közrem?köd?kkel) két évvel megel?zte ?t. Persze mondhatnánk azt is, hogy Madonna tudja mi kell a népnek. Viszont egy újabb szembe szök? és árulkodó példa – már ami a parasztvakítást illeti – a Sticky & Sweet Tour, ami ki tudja hány rekordot döntött meg, holott – ha jobban belegondolunk – Madonna eddigi legvisszataszítóbb és legszínvonaltalanabb koncertkörútjáról van szó, az unalmas táncosoktól kezdve a Hung Up megalázott verziójáig.
Egyébként a Hard Candy és Sticky & Sweet dologgal az az alapvet? probléma, hogy semmi újat nem tud mutatni, ami a m?vészn?t ismervén eléggé megdöbbent?. Egyszer?en nem tudom elhinni, hogy pont Madonna nem járt eléggé nyitott szemmel anno, hogy észrevegye azt az „apróságot”, hogy bizony Timbaland már rég nem men?. Vagy ha ez el is kerülte volna a figyelmét, azt mindenképpen realizálnia kellett volna, hogy azok az alkotók, akikkel a fentebb említett album dalain dolgozott rendre ugyanazokat a poénokat sütik el valahányszor közrem?ködnek egy másik el?adóval; ezáltal az egész produkció hiteltelenné és unalmassá válik.
Csak reménykedni tudunk, hogy Madonna a folyamatos megújulási folyamatoknak köszönhet?en legközelebb nem esik ugyanebbe a csapdába és végre a) újra összerakat magának egy hallgatható lemezt, és b) sikerül normális m?sorokat összehoznia, amelyek során nem válik önmaga paródiájává. Addig is itt van nekünk a Sticky & Sweet Tour 2008-as Buenos Aires-i állomásán rögzített koncertfelvétel – hogy okulhassunk a m?vészn? hibájából.
Akinek sikerül túlélnie az amúgy rendkívül gagyi bevezet?t, annak kész felüdülés lehet meghallani a Candy Shop els? hangjait, amely nem csak a legutóbbi album legjobb dala, hanem egyben a koncert egyik csúcspontja is egyben. Ezek után már csak egyre lejjebb és lejjebb vezet az út ezen a lejt?n és sajnos csak nagyon kevés ideig és nagyon ritkán sikerül a felszínre verg?dnie a színvonalnak, de hát ez van, sajnos nem tudunk mit csinálni. Ennél sokkal fájdalmasabb, hogy Madonna a legrosszabb show woman benyomását kelti, ugyanis egyrészt alig kommunikál a közönséggel, másrészt érvényesülni sem hagyja a néz?it. Az egy dolog, hogy percre pontosan ki van számolva ez a produkció, az emberek viszont els? sorban egy (Madonna) koncertre azért mennek, hogy rajonghassanak. Amit ideális esetben a számok közötti ovációval fejezhetnének ki. Erre azonban most nem nyílik alkalom.
Ennél sokkal zavaróbb, hogy az eklektikára való túlzott törekvésnek végül az lett az eredménye, hogy az egész el?adás összefüggéstelen és inkonzekvens lett. Az átmenetekre szinte fittyet sem hánytak és senki se csodálkozzon, ha a Music „feltuckosított”, agyoner?ltetett változata után a Rain orientális (és újfent gagyi) manifesztálódása (vagy sokkal inkább reinkarnációja) következik. Vagy talán ez lenne az a bizonyos átmenet? Ó sajnálom, biztos az unalommal és a hányingerrel folytatott eszeveszett küzdelmem közben valahol elveszítettem a fonalat. Erre csak rátesz egy lapáttal a m?vészn? mindenféle kirohanása. Például a Human Nature közbeni „I’m so not sorry” intenzív, rekedtes hangon való kiabálása számomra teljesen értelmezhetetlen volt és csak egyetlen egy dolgot tudok ehhez f?zni: a frusztráltságát értelmes, id?tálló popdalokban kellene levezetni. Vagy pedig legalább a She’s Not Me színvonalán kellene végigugrálnia az egész show-t. (Az ilyen jelleg? negatív energiák m?vészetbe oltott áldásos hatásaiért érdemes fellapozni egy-két Anna Freud irományt.)
A medence alja persze még csak ez után következik, amely nem más, mint a Vogue elkeserít? átértelmezése, amelynek révén a teljesen jellegtelen 4 Minutes alapjaira helyezett dal egy egészen el?nytelen megvilágításba került. Azonban bármennyire is hihetetlen, van egy-két jó pillanat is. Ilyen például az Into the Groove old school-ra fazonírozott változata. Az idétlen háttérvetítés, a színes és nagyon m?anyag ruhák valamilyen perverz módon egészen autentikussá teszik az egész mili?t és a koncert tulajdonképpen itt akár észhez is térhetne, ha az eleve unalmas Heartbeat és a Borderline meger?szakolt verziója nem vágná ki újra a biztosítékot. Az igazsághoz persze mindenképp hozzátartozik még az is, hogy az Into the Groove-on kívül akad még itt pár kellemes pillanat, csak egészen el?re kell tekerni, hogy találjunk ilyet. Ott van például a (szerencsére békén hagyott) Miles Away, a La Isla Bonita cigányzenés változata, a Get Stupid kicsit demagóg, de mindenképp értelmes üzenete. Ett?l függetlenül a m?sor nem áll össze, amely érzése az egyszeri néz?nek valamikor az utolsó húsz percben kvázi dühvé konvertálódik, ugyanis a m?vészn? nem képes letenni azt a szerencsétlen gitárt és normálisan el?adni legutóbbi értelmes slágerét, a Hung Up-ot.
Végül persze Madonna elérte, amit akart: az emberek mosolyogtak és tapsoltak, ? mindenkit jól megdolgoztatott (a közönségét és önmagát egyaránt), no és persze zsebre tette a sok számjegy? bevétel ráes? (azaz jelent?s) részét. De ? mindig eléri amit akar. Ugyanakkor szerintem már nagyon unja az egész pop bizniszt, unja a száz akárhány állomásos turnékat, viszont tudja nagyon jól, hogy mennyi pénz van benne. Ennek a furcsa helyzetnek pedig végs? soron a színvonalra éhes rajongók isszák meg a levét.
