Lajkó Félix és Döbrei Dénes közös produkciójára minden jegy elkelt a Thealter utolsó napján.

 

A fesztivál utolsó előadáson részt vett nézőknek érdekes színház- és koncertélményben lehetett részük.A díszletek és a kellékek különös tanyasi pajtába varázsoltak bennünket. ahol a kint és a bent játéka, valamint a színpadi tér végtelen érzetének megteremtésével újabb és újabb dimenziók tárultak a nézők szeme elé. A hátulról megvilágított, szélesvásznú, mesebeli puszta képe szilárdan földhöz kötötte, míg Lajkó Félix megunhatatlan, virtuóz citerajátéka égi szférákba emelte a nézőket. Döbrei Dénes keretek közé felépített mozgásszínháza pedig a két szint között lebegett valahol.
 

A programfüzetben lévő előzetes „szövegismertető” alapján a zenész-színész páros kissé jobban összehangolt munkájára számítottunk. Izgalmas lett volna Lajkó Félixet színészként is bevonni a darabba -, különösen a Delta után-. Hiszen, aki vaksötétben is ennyire ismeri a citera húrjait, azt semmi és senki nem zavarhatja meg a zenélés mesterségében.
 

Biztosan a koncepció része volt a két művész különböző szinteken való megjelenése a színpadon, de Döbrei különböző jelmezei mellett talán Lajkónak sem egy ezüstszínű űrnadrágban és egy kapucnis-csíkos pulcsiban kellett volna végigülnie az előadást, ráadásul úgy, hogy a kapucni végig eltakarta az egész arcát.Számomra külön ámulatba ejtő szokott lenni a zenészek transzba esésének különböző fázisokban megjelenő arcjátékokat végignézni, Lajkó Félix azonban megfosztott minket ettől a mindenféleképp intim folyamattól.
 

A darab sok néző számára nem állt össze szerves egésszé, sokszor voltak pontatlanságból elkövetett esetlen hibák -, melyet már nem engedhetne meg magának egy idősödő művész.- Ráadásul a mozgás technikai oldalával is voltak gondok.Az elképzelés érdekesnek indult, de a megvalósítás nem egészen a legjobban sikerült.  Mégis dicséretes, hogy egy korosodó férfi ilyen jelmezekben is ki mert állni a nézők elé, s egy óra hosszán át szinte csak a mozgásával próbálta meg átadni Tolnai világát.