Nem tudom. Anyámék szerint ötéves koromban kerültem el?ször színpadra, huszárruhában csákóval; az óvodai farsangon mondtam valamit, persze, hogy a legaranyosabb és a legkerekebb fej? gyerek voltam. Akkor gondolták, ez a gyerek sokra viszi: vagy miniszterelnök lesz, vagy hóhér. A másodikra pályázok. De önszántamból el?ször nem színpadon álltam, hanem kamera el?tt. a Szerelem els? vérig cím? filmet Szegeden forgatták, egy jelenetet a paneldzsungelban vettek fel, nagy kavalkád kellett a stábnak. Nekem volt egy aranyszín? BMX-em és nagy raj voltam, de nem vagány csávó: nem ugrattam, mert lejön a festék. Láttam, hogy nagy cs?dület van a panel aljában, elbicikliztem arra és csak annyit hallottam, hogy „menj ki a képb???l!” Fogalmam sem volt, mi az, ezért megfordultam, és visszabicikliztem, mert azt hallottam, hogy nekem szóltak. Eltelt jó pár év, és huszonéves voltam, amikor megnéztem a Szerelem második vérig-et, és ott felfedeztem magam. Ha úgy számoljuk, hogy ez tudatos megjelenési forma, akkor 1987-ben szerepeltem el?ször. Aztán az iskolában teljesen máshogy m?ködnek ezek a dolgok. Ott, ha lemegy az ember szavalni meg szerepelni, akkor a magyartanár kedvencévé válik. Mindegy, hogy nem ezt akarja csinálni, de akkor is erre a pályára kell menni. Mikor a középiskolában második osztályos lettem, feldobta a magyartanár, mi lenne, ha a színi pályát választanám, ? támogatja. Úgy gondoltam, ha ? támogatja, akkor nagy probléma nem lehet. És ezzel próbáltam élni, de inkább visszaélni.

 

Középiskola után. Szent meggy?z?désem volt, hogy én prózai színész szeretnék lenni, az egy nemes szakma. Aztán rá kellett döbbennem: valamikor biztos, hogy nagyon nemes szakma volt, csak id?vel elkopott. Kés?bb összeismerkedtem egy lánnyal- persze a n?i mellek nagyobb er?vel nyomtak a latban, mint bármifajta apai vagy anyai intés. ? azt mondta, próbáljuk meg a táncot. Valahogy ott ragadtam, kezdtem jól érezni magam. Az elején iszonyatosan küzdöttem, mert nem a saját korosztályommal, s?t, nem is a saját tudásommal rendelkez?kkel voltam együtt - vér-verejtékes két év volt. De kezdtem ráérezni, mit szeretnék ebb?l az egészb?l. Sok id?nek el kellett telni, amíg beláttam: talán tud nyújtani valaki valamit prózában, nagyon amat?r módon, és valamit tud nyújtani a táncban szintén nagyon amat?r módon. Ha ezt egy jó csomagolópapírba sikerül beleraknia, abból lehet valami olyat kihozni, ami mások számára illúzió.

 

Próbáltam. Egy id? után ez már formáló hatású másokra. Amikor valamiért nagyon er?sen küzdünk, nekifeszülünk és kitartunk mellette, akkor el?bb-utóbb lesznek társaink ebben az egész menetelésben. És ezek a társak azt gondolják, biztosan többet tudsz már err?l a dologról, mert nagyon régóta csinálod, és teljesen bele vagy ebbe bolondulva. Az élet ezen területén ?k tökéletesen megbíznak benned. Azt nem gondolják, hogy ugyanúgy a vaksötétben tapogatózom én is, de mivel van bizalom, ez egy köt?dés és kapcsolat, muszáj el?re menni, tapogatózni és elbukni ezért, hogy ?k már ne bukjanak el. Ett?l még nem hiszem, hogy valaki annak a pár embernek, aki mögötte áll, valamifajta szellemi, mentális fizikális vezet?jeként tud majd utat törni nekik.

 

Nagyon lusta vagyok, de végtelenül lusta. Szerintem a lusta emberek mind csibészek egy kicsit, mert ott próbálnak kurtítani a munkán, ahol tudnak. Zsiványkodni a színpadon is lehet valószín?leg, mivel nem egy nagyon technokrata munkát kell végezni és nem kell azoknak a fajta didaktikus elvárásoknak megfelelni, amivel az ember az életben szembetalálja magát – ez nekem jobban fekszik. Aztán nagyot kellett csalódnom.

 

A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy polgári foglalkozásom. ?k több mint 30 évig az éjszakában dolgoztak, jól tudták, mivel jár, nem szerették volna ezt az életet a gyereküknek. Er?s volt otthon a nyomás, és annyira nem esett nehezemre elmennem. Úgy gondoltam, történelem és könyvtáros „büfészakra” kívánok beiratkozni, de ez is ugyanolyan szívás, mint azt hinni a színházról: nagyon könny? munkahely. Könyvtár szakról kivágtak hamar, úgy gondoltam, az én igazságérzetemnek nem biztos, hogy megfelel, ha egy könyvmoly mondja meg, mi a tuti. Volt bennem egyfajta félelem, csalódottság, harag, rosszindulat, és úgy éreztem, nem biztos, hogy ez lesz az a hely, ahol mindezt ki lehet magamból adni. Nem tudunk tiszta lappal indulni egyikünk sem: sem a f?iskola, sem én. Úgy éreztem, milyen nemes, ha az ember megpróbál szociálisan érzékennyé válni, akkor beiratkoztam az egyetemre szociális munkás-szociálpolitika szakra. Emlékszem, mikor elmentem felvételizni, délel?tt tíz órára volt kiírva a próba. Fél tízkor bekopogtam, hogy elnézést kérek, nekem tízkor jelenetem van, úgyhogy szeretnék bemenni. Morcosan, de behívtak. Kihúztam a Passzív és aktív munkanélküliség cím? tételt –fogalmam sem volt, mit kell róla mondani-, azt hiszem, a híradóból idéztem egy-két részt, amit sikerült összeszedni, és valami oknál fogva felvettek. Két évvel kés?bb kiderült, hogy a lustaság nem fél egészség. Így maradt a színház, a civil pálya ilyen téren nem jött össze. Akkor még a Szabadtéri és a Nemzeti Színház egy és ugyanaz volt, minden egyes válogatásról id?ben értesültünk, és el tudtunk menni- aztán a szerep vagy sikerült, vagy nem, de nem voltam a társulat tagja. Soha nem kívántam valaminek úgy a része lenni, hogy 100%-ig odakötöm magam. Kés?bb jött a Focus M?hely.

Nem tudtam magammal mit kezdeni- csak táncoltam, illetve hajnalonként bejártam a Student FM nev? egyetemi rádióba m?sort vezetni Reggeli Merevedés címmel. Kellemetlen id?szak volt, mert éreztem, valószín?leg többet meg tudnék tenni 24 órában, mint amit most teszek, de nem találtam meg hozzá a formát, a nyelvet, az eszközt, a helyet. És akkor valaki annyit mondott, keresnek egy fiú szerepl?t egy darabba, találkozzak Benk? Imolával. Életem egyik legrosszabb találkozása volt- mind a ketten úgy mentünk el onnan: „na, én ezzel soha nem akarok találkozni”.

 

Imolának az els? nagyobb rendezése volt, akkor ezt bevállaltam. A következ? el?adásnál már ? hívott fel, mit szólnék hozzá, ha részben játszanék, részben pedig a mozgás-részét készíteném el. Összeragadtunk, mert kiderült: azok a színházi nézetek, amit külön-külön is vallunk, olykor-olykor ugyanazon sínpárra kerülnek. Kísérletez? színházat szerettünk volna létrehozni. Milyen formában, azt még nem tudtuk, de egyetértettünk, hogy nagyon er?teljesen mozgás-nyelvvel kellene bíbel?dnünk, sok elidegenítéssel; több síkkal kellene dolgozni egy-egy el?adáson belül. Mivel nem volt pénzünk és lehet?ségünk trénereket hívni, könyvtáraztunk és egymáson próbálgattunk ki sok mindent, amire valamit sikerült megtanulni, vagy meglátni. Ez élethosszig tartó tanulás, nem lehet jól csinálni, vagy azt mondani, már mindent tudok.

 

Ha a klasszikus színházi rendszert veszem alapul, ott a néz?t nem látja a színész, csak a néz? látja ?t. Így passzív helyzetbe kerül azzal, hogy ül a sötétben és jót tud aludni. Nálunk közel ülnek a néz?k, részben a helyhiány, részben az el?adás struktúrája miatt. Gyakran a darab szerves részeként bevonjuk ?ket az el?adásba. Nem az a fajta interaktív dolog, amit rengetegen nem szeretnek. Aki törzsnéz? és gyakran jár Focus-el?adásokra, már jól tudja, milyen állapotban kell beülni. Befogadóként kell jelen lenni, nem elszenved?ként - szórakozni csak akkor tudok, ha beszállok ebbe a buliba. Az el?adás komolyan próbál hatni a néz?re, lelki világára, intellektusára; muszáj, hogy az ? szemében is ugyanaz a t?z csillanjon meg, mint ami a színpadon lév?nek a szemében is - akkor kialakul a közös játék.

 

Egyik sem. Elvileg rendez?nek hívják azt az egyént, aki a legrosszabb színész, és annak idején leültették az 5. sorba, hogy megnézze a többieket: látszanak-e rendesen. Mivel a legrosszabb színésznek van a legnagyobb szája, ebb?l kialakult ez a titulus- ez az anekdota. De egyik sem vagyok. A Deszkaszínház egy furcsa történet. Hat éve tanítok a faluban kortárs balettot gyerekeknek. Az els? pár év nagyon nehéz volt, mert arra ment ki a dolog, hogy abban a két órában teljesen ki tudjanak készíteni. Valahogy sikerült ezt átfordítani: mire a végéhez értünk, önálló el?adásokat tudtak létrehozni. De ezek a gyerekek jó 10 éve táncoltak, elfáradtak és mást szerettek volna kipróbálni. Ezt muszáj volt elfogadnom és minden harag nélkül tavaly elváltak útjaink. Utána jött az ötlet Deszken: mi lenne, ha népszínházat alakítanánk.

 

Elég gátlásos ember vagyok a magánéletemben. Valószín?, hogy ezzel kompenzálok sok mindent. Gátlásos abban a tekintetben, hogy kevés emberrel kívánom megosztani azt, amit gondolok, amit érzek, amit csinálok; az az enyém, és nem tartozik másra. A nudista strandon képtelen vagyok levetk?zni, viszont ha azt mondják, a színpadon szó nélkül letolom a gatyámat. Nem arról szól a színpadon levetk?zni, mint a nudin. A „dilis” rendben van. Én már orvosilag vagyok dilis néha. Az embernek vannak játékai, amivel önmagát szórakoztatni tudja: képes vagyok egy-két órát eljátszani a legbanálisabb dolgokkal. Szeretek benn ülni a vécén úgy, hogy közben nem csinálok semmit; a lábujjaimmal bábozok saját magamnak. Ez engem teljesen le tud ny?gözni.

Titulusellenes vagyok, mindig csak annyit kérek, hogy a nevem legyen leírva: Seres István Pipu. Egyszer megkérdezte valaki, hogy bizonyára azért Pipu, mert azt akarom, hogy ez legyen a védjegyem, az emberek ne azt mondják, hogy Seres, a rendez?, a színész vagy a táncos, hanem „A Pipu”, és ez már fogalom önmagában. Ebbe soha nem gondoltam bele el?tte, hogy de jó lenne ilyen nagykép?nek lenni. Nem én fektetek hangsúlyt rá, az elmúlt évek alatt így ismertek meg az emberek és így írják le a nevemet. Ez hozzám n?tt, régóta becéznek így. Nagyon idióta név, semmilyen kedvesség vagy mókásság nincsen benne. De a szüleim is Pipunak hívnak gyakran otthon.

Egy el?adásra egyszer eljönnek; de van, ami nem érdekli ?ket - ez nagyon ritka. Azt hiszem, amikor anyukám látott maszturbálni a színpadon, akkor picit átfordult benne minden, amit addig a gyerekér?l gondolt. Mindig elmondják, mi tetszett, és mi nem. Hálás, mert ?k polgári pályára szántak, ez a fajta dac, ami bennük van a színházzal szemben, mindig ?szintévé kovácsolja a mondataikat.

 

Az elmúlt években sem kívántam táncolni. Ahhoz aztán tényleg tehetségtelen vagyok, de próbálkozom – ez a javamra írandó. Civil foglalkozást nehezen tudok elképzelni, hogy szakítok mindennel, és egy teljesen más piaci szegmensen keresem az életemet Mivel nem érdekel a kulturális szférán kívül más, ezért nem foglalkozom vele. Más területén az életnek lehet, hogy még ennyire sem állnám meg a helyem.

 

Kifejezetten utálom. Abszolút útálom. Azt gondolom, hogy Leonardo és Michelangelo volt utoljára m?vész, azóta szakmák vannak. Attól kiver víz, amikor utánam kiabálnak –nagyon ritkán fordul el?-: „M?vész Úr”. Ugyan már, miért? Van nekem nevem. Nem hiszem, hogy m?vész vagyok, nem hiszem, hogy fel kell venni egy olyan embernek ezt az attit?döt, amikor belebetegszik a saját életébe, meg nem értettnek hiszi magát, mert nem bír akkora tömeghez eljutni, amekkorához szeretne.

 

Kinek mi a megélés. Ha úgy nézem, nem az számít, hol csinálom, mit csinálok, hanem az számít, hogy saját magamból próbáljak meg kifelé építkezni, akkor bárhol lehetek. Biztos van hátránya, négy munkahelyen és id?ben többet kell dolgozni, mert több helyr?l szedi össze az ember azt a pici pénzt, mert sehol nem tud, vagy nem akar annyi id?t eltölteni. Akkor azt mondom, így is meg lehet élni.

 

Akkor szükséges rossz, ha az ember azt látja, olyan gyerekeket iratnak be, akib?l soha semmi nem lesz. Nem arra gondolok, hogy nem lesz bel?le táncm?vész, mert nem kell neki, de ha élvezettel csinálja, látszik a fejl?dés és tudunk együtt dolgozni, az már öröm. Próbálom tanítani: nem az a lényeg, hogy te legyél a legjobb, mert arra nem biztos, van-e reális esélyed. De ha ezt az egészet be tudom úgy csomagolni, eladni, hogy az nem átverés, tehát nem svindler vagyok; adok valamit a legjobb tudásom szerint, ebbe beleteszem önmagamat, akkor sokszor többet ér, mint egy gépiesen dolgozó táncos.

 

Nem kívántam soha elismert, híres lenni. Ha az elismertség és híresség, hogy ide hívnak, oda hívnak, ezt és ezt meg kell csinálni, akkor igen. De ez csak magának a szakmának a velejárója.  Siker az, ha egy picit elértem mindabból, amit szerettem volna. Attól, hogy tapsol a néz?, attól én még nem vagyok elismert. Attól, hogy a kasszához járulok este és felveszem a fizetésem, nem vagyok elégedett. Attól, hogy leírja egy újság a nevemet, vagy a tévé felvesz és lát nagyon sok ember, nem vagyok sikeres saját magam számára. Viszont ha este úgy tudok hazamenni: ma nagyon jól éreztem magam, felkészült voltam, tudtam valamit csinálni abból, amit szerettem volna - sikeres voltam saját magamnak. Megint önz?ség: nem érdekel, hogy másnak mennyire vagyok az. Kit érdekel?

Mondjuk, ha meghalok, bemondják a tévébe: „meghalt Seres István Pipu, élt 95 évet” és utána 2 másodpercre elsötétedik a képerny?. Akkor biztos sikeres vagyok a saját szakmámban. Ha becsületesen tudok élni, és nem azt gondolom: gazdasági és erkölcsi értelemben véve kell becsületesnek lenni, hanem saját magammal szemben képes vagyok véghez vinni azt, amit szeretnék; ha meg tudom teremteni önmagammal a harmóniát, akkor már sikeres ember vagyok. Mindegy, hogy egy zsíros kenyérrel egy sámlin ülök, vagy valami nagyon „puccos” étteremben ebédelek.

 

 

 

Seres István Pipu 1980-ban született Szegeden. Fellépett úgy Szegedi Szabadtéri Játékok és a Szegedi Nemzeti Színház, mint a Thealter Fesztivál vagy a Reök Palota színpadán is. Táncot tanít a Modern Tánc Stúdióban, a Focus M?hely színészeként is találkozhatunk vele, 2009 óta a deszki Deszkaszínház m?vészeti vezet?je. Emellett foglalkozik táncpedagógiával, koreográfiákat készít és táncol.