{back}Vissza az előző oldalra

„Az alapvet? értékekhez ragaszkodni kell…”

Nagy Szabolcs: Borda Sándor úrtól tudom, hogy nagyon feszített a napirendje. Elmesélné, hogyan telik egy napja?

Gyüdi Sándor: Én egy bizonyos mértékig „speciális” igazgató vagyok, nem els?sorban színházm?vész, ami alatt azt értem, hogy nem színész, nem rendez?. Muzsikus vagyok, karmester, a múltam szerint els?sorban operakarmester.  F?igazgatóként van egyszer az intézményvezet?i munkám, másfel?l a m?vészi munkám, ami viszont zenei. Próbálok énekesekkel, zenekarral a színpadon, amikor már abba a fázisba jut a darab. Azzal bonyolódik a dolog, hogy nem csak a Szegedi Nemzeti Színházban dolgozom, hanem a Szegedi Szimfonikus Zenekarnál is, ahol vezet? karmester vagyok. De ez a kett? azért eléggé összefügg. A Szimfonikus Zenekar tevékenységének egy jó része színházi produkciókban zajlik, a koncertjeinek a helyszíne is a Szegedi Nemzeti Színház, tehát nem lehet egyszerre koncertem, meg operael?adásom. A napjaim ett?l eléggé bonyolultak, általában kora reggel dolgozom otthon a számítógépnél, tíz órától kett?ig gyakran próbám van. Délután megint az a fajta vezet?i munka, ami sok-sok levelezéssel, tárgyalással jár. Este újra próba, vagy valamilyen el?adás, hogy ennek a végén újra a számítógép elé ülhessek. Körülbelül így néz ki egy napom. Változatos és szép munka, de szinte azt lehet mondani, hogy amikor ébren vagyok, akkor valamilyen értelemben dolgozok.

N. Sz. : Emlékszik még arra, mire gondolt el?ször, amikor megtudta, hogy ön lesz a Szegedi Nemzeti Színház f?igazgatója?

Gy. S. : A dolog pályázattal indult, így az, hogy én leszek a f?igazgató, nem egy váratlan esemény volt. Olyan értelemben szintén nem volt nagy újdonság az életemben, hogy a Szegedi Nemzeti Színház volt az els? munkahelyem. Amikor végeztem a Zeneakadémián 1988-ban, idekerültem a színházhoz karigazgatónak és karmesternek, közben elkezdtem dolgozni a Szimfonikus Zenekarral is. Egy b? évtized után átmentem oda intézményvezet?nek, de a színházban továbbra is operákat dirigáltam. Így valamilyen értelemben folyamatosan jelen voltam a Szegedi Nemzeti Színházban. Amikor a pályázat eredménye kiderült, nem egy ismeretlenbe ugrottam bele, hanem valami olyan intézménynek egy fontosabb pozíciójában végzem ezen túl a munkám, amit jól ismerek.

N. Sz. : Az ön munkájában, úgy gondolom diplomatikus jellemre van szükség. Sok kompromisszumra kényszerül?

Gy. S. : Nagyon sokra. Kétségtelen. Az ember arra törekszik, hogy ezek a kompromisszumok ne elvtelen dolgok legyenek, ne olyanok, ahol komoly meggy?z?dését, alapvet? értékeit feladni kényszerül. De egyébként rengeteg van, hiszen minden produkció szeretné a legtöbb hozzáférést a próbalehet?ségekhez, a költségvetéshez, a legtöbb, legjobb emberrel akar dolgozni, a legszebb díszleteket akarja, legszebb jelmezeket. Ez így együtt nem valósulhat meg, tehát egyensúlyozni kell. Az emberekre is figyelni kell közben, hogy mindenki a legjavát nyújthassa a munkájának, ne legyen senki túldolgoztatva. Gazdálkodni kell mindennel, id?vel, pénzzel, energiával és feszegetni az emberi teljesít?képesség határait. Meg hát vannak költségvetési gondjaink, a színházhoz nagyon kiterjedt javak tartoznak, épületek, gépjárm?vek, m?helyek, nagy érték? eszközök. Az ezekkel való foglalkozás is mindig kompromisszumokat jelent. Nem lehet mindent lecserélni egyszerre, nem lehet mindent fejleszteni és így tovább. Kompromisszumhegyek. Tényleg ez a munkám.

N. Sz. : Ezek szerint biztosan volt már olyan, hogy azt kellett mondania, „sajnálom gyerekek, de ez nem fér bele a költségvetésbe”. Ezt hogyan fogadják?

Gy. S. : Igen. Ez az egyik leggyakoribb és legszomorúbb kimondott mondatom. Attól függ, mi az, ami nem valósul meg. Az ember tényleg felel?sséggel igyekszik döntéseket hozni, a legfontosabb dolgokhoz tenni oda a forrásokat. A munkatársakat ha nem is tudjuk megfelel? jövedelemmel ellátni, azért tekintettel kell lenni arra, hogy ne hozzunk senkit olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyen máshol keresni a kenyerét.

N. Sz. : A kulturális intézmények élete soha nem volt könny?. Van lehet?sége a színháznak merészebb, új dolgokba belevágni, vagy kénytelenek ragaszkodni egy kijelölt pályához?

Gy. S. : Az alapvet? értékekhez ragaszkodni kell, de folyamatosan megújulni is. A színház egyébként mindig ezt csinálta. Shakespeare maga ezt csinálta szerz?ként is, tehát alapvet? drámai konfliktusokat dolgozott fel, antik szerz?kt?l vett témákat, s?t cselekményeket szinte. A korszer? mondanivaló érdekében jelent?sen aktualizálta a darabjait. Olyan formát adott nekik, amely egyszerre volt értékes és népszer?. Tömegek d?ltek a színházába, mint a cirkuszba. Körülbelül olyan funkciót is ellátott a dolog, mint az antik Róma cirkuszai. Látványosság  és tömegszórakoztatás. Ilyen fajta állandó értékmeg?rz? és egyben újító, de a magas m?vészet eszményeit nem feladó, a szélesebb közönség igényeire is számot tartó programot kell kínálni.

N. Sz. : Beleolvastam az új színházi törvénybe, de ön ezzel nyilván sokkal jobban tisztában van szakmailag. Hogyan látja, miben nehezíti ez az önök munkáját?

Gy. S. : Azt kell mondanom, hogy tisztább helyzetet teremt, de nem könnyíti nagyon a munkánkat. A törvény két f? része közül az egyik az állami finanszírozás módja, rendszere, a másik pedig bizonyos munkajogi fejezetek, amelyek a színházi munkát próbálják kiemelni a speciális jellegénél fogva és szabályozottá tenni, annak ellenére, hogy nem könnyen szabályozható. De hát munkavállalók vannak itt is, akiknek méltányolható igénye, hogy legyen rendszer a munkájukban. A finanszírozási részben az a nehézség a színházak számára, hogy nem kis részben olyantól függ az állami támogatás, amire kevés a befolyásuk. A fele ugyanis a fenntartói támogatástól függ, ezzel arányos, vagyis például egy vidéki színháznál, a helyi önkormányzat mennyivel támogatja a színházát. Ha kevéssel, akkor az állam is kevéssel fogja támogatni, tehát aki szegény, az a legszegényebb. Ahol maga az önkormányzat is nagy támogatást ad, ott még az állam is ezzel arányosan sokat fog adni. A másik fele a fizet? néz?számtól függ, ami általánosságban megint azt mondom, méltányolandó elgondolás. Azokat kell támogatni akik sok embernek adnak valamit, aki iránt nem érdekl?dik a közönség, azt ne támogassa az állam a polgáraitól elvett adóforintokból. Ez így alapvet?en rendben van. Ha jobban megnézzük, az a probléma vele, hogy ez a támogatás, amit M?vészeti Ösztönz? Résztámogatásnak hívnak, végül is egy kereskedelmi ösztönz? résztámogatás. Azokat az el?adásokat támogatja, amelyekre d?l a nép amúgy is, amelyekkel könny? bevételt termelni. Van is egyfajta ellentmondás a magas kultúra és a tömeg kultúra között. Ha pesszimistán akarom ezt az egészet leírni, akkor azt mondom, hogy a brazil tévésorozatok szintjén lév? el?adásokkal, varieté, kabarészer? m?sorokkal lehet a legtöbb néz?t vonzani, és az állam is ezt fogja támogatni. Nehéz meghozni azt a döntést, hogy az állami támogatás kompromisszumait vállalva mennyire akarunk az igényszintben lefelé haladni, vagy azt mondjuk, hogy a mi feladatunk mégiscsak a m?vészet értékeinek a színpadra állítása.

N. Sz. : A nyilatkozatai alapján úgy vélem, ön nehezebben hajlandó engedni a komolyabb m?vészeti értékekb?l. Támogatják inkább, vagy bírálják?

Gy. S. : Szerintem nem szabad pusztán a színház vezet?i számára meghagyni azt a döntést, hogy mennyire akarnak populáris színházat, vagy m?vész színházat. A filmek terén még hamarabb kimondatott ez az ellentmondás, hogy közönségfilm, m?vészfilm. Igazából a színházban is ezeknek a szavaknak a kis átrajzolásával lehet exponálni a problémát. Minden színházigazgatót, aki a feladatát komolyan veszi, els?sorban a komoly m?vészeti érték? darabok érdeklik. Ha nem, akkor le kell váltani. Menjen cirkuszigazgatónak, vagy m?ködtessen peep-showt. De természetes, hogy valahonnan pénzt kell szereznünk a számunkra értékes és kedves produkciókhoz is. Tudomásul kell venni a finanszírozás rendszerét. Lehet, hogy valahol avval kell megtámogatnunk az értékeinket, ami ellen bizonyos szinten küzdünk. Azért meg lehet találni azokat a darabokat, amelyek nem olcsóak, vagy nem a gagyi kategóriába tartoznak, mégis érdekessé lehet tenni az emberek számára. Tulajdonképpen ennek keresése az egyik legf?bb, legállandóbb feladatom. Ebben nem vagyok egyedül, a színház m?vészeti vezet?jével, vagy a tagozatvezet?kkel egy állandó, alkotó vitában vagyunk ezekr?l a kérdésekr?l. Keressük azt, ami a néz?t érdekli, és ami szerintünk értékes. Hozzáteszem, nem is szabad teljesen a színházon belül hagyni egészen a döntést. Mi nem kis részben a város pénzéb?l m?ködtetjük ezt a színházat, és mivel ez a városban az egyetlen színház, nagyon fontos tükörkép. Valamilyen módon meg kell fogalmazódnia annak, a színházon keresztül is, hogy a város mit gondol magáról. Más képet akar sugározni magáról Szeged, mint mondjuk Miskolc. Szeged magát mint a kultúra városát exponálja, azt mondja: itt az oktatás, a kultúra és a tudomány az, ami ennek a városnak a profilja. Ehhez más színház, más színházi m?sor illik, mint egy iparvároshoz. El kell fogadni azt, hogy esetleg ennek a néz?szám alapú állami támogatásban vannak kompromisszumai. Másfel?l hosszútávon megvannak annak a városstratégiának az értékei, ha azt sugározzuk ami a mi városunkat kiemeli a más városok közül, és mondjuk az ipari városok fölé helyezi.


N. Sz. : Számomra mindig is úgy t?nt, mintha a színházak nagyon családias háttérrel rendelkeznének. Ön is úgy látja, hogy a sokszor nehezebb háttér összekovácsolja a szakmát? Mintha egymásból merítenének er?t a „dolgos hétköznapokban”.

Gy. S. : Igen is, meg nem is. Kétségtelen, hogy egy produkció létrehozói nagyon komoly érzelmi viszonyulással is vannak az adott darab iránt. A közönség elé kilép?k mindenképpen nagyon egymásra utaltak, nagyon komoly összekovácsoló az, hogy függenek egymástól. A siker létrehozása közös, és a siker élvezete is. Azok, akik a színpadon játszanak egy nagyon szoros szakmai, emberi közösséget alkotnak. Illetve ez az ideális és általános. Viszont sokkal több ember munkája egy el?adás, mint amennyit a néz? a színpadon lát. Azok, akik a díszletet gyártják, akik a színpadon a díszletet mozgatják, szerelik, akik a jelmezeket gyártják, akik a hajakat csinálják, mind-mind külön kis közösséget alkotnak. Ideális esetben sikerül ?ket úgy egy csapattá szervezni, hogy mindenki egyrészt a maga munkájába beleadjon mindent, másrészt átélje azt, hogy együtt tudunk csak alkotni. Nem létezik olyan el?adás, amire azt lehet mondani, hogy nagyon jó volt a színészi játék, de minden egyéb pontatlanul m?ködött. Az a darab már nem jó. Sosem láttam olyan színikritikát, ami azt mondta volna: nagyon rosszul játszottak a színészek, de kit?n?ek voltak a parókák. Szóval nagy az egymásra utaltság, de ezek a részlegek, mondjuk úgy, külön dolgoznak, els?sorban saját magukat élik meg közösségként. Azok az igazán jó produkciók, ahol a színpadon nem megjelen?ket is be lehet vonni abba a hangulatba, hogy mindenki a legjobbat akarja és tegye.

N. Sz. : Önnek mik voltak a legf?bb célkit?zései, amikor elkezdte irányítani a színházat?

Gy. S. : A feladatom az, és azt szeretném elérni, hogy a színház jobban m?ködjön. Ez egy sok problémával terhelt intézmény, els?sorban azért, mert nagyon nagy és nagyon bonyolult. Nagyon sokféle ember dolgozik itt, sokféle munkakör létezik és nagyok a különbségek. Egy cip?gyárban vannak ugye azok, akik a szalag különböz? pontján végzik a munkájukat, de alapvet?en valami manuális tevékenységet folytatnak, ami a cip?ben majd tárgyiasul. Vannak olyanok, akik megmondják ezt hogyan csinálják, megtervezik, irányítják a munkát. Vannak olyanok, akik ennek a pénzügyi részével foglalkoznak, meg a cip? eladásával. A színházban ez az egész sokkal-sokkal bonyolultabb, nagyon sokféle munkakör, szerz?déstípus van, ami a m?ködésnek nem kedvez. Nagyon széttagolt az intézmény, különböz? telephelyekkel, raktárakkal, m?helyekkel, két játszóhellyel, szolgálati lakásokkal. Rengeteg a praktikus feladat, tehát nem csak a m?vészi dolgokkal kell tör?dni és lilákat gondolni arról, hogy mit is lenne jó játszani, meg kit kéne felkérni ilyen-olyan m?vészi feladatra, hanem szállítási feladatokat, gyártási feladatokat megoldani. Tehát ennek a nagyon komplex m?ködésnek a jobbítása legáltalánosabban a feladatom, de ezen belül azért prioritása van annak, hogy a néz? elégedett legyen, értékeset kapjon. Ami a közönség el?tt megjelenik, az a legfontosabb. Nem lehet sikertelen el?adáshoz hozzátenni azt a mondatot, akár el?re, akár utólag, hogy egyébként kevés a pénzünk, meg kevés a lakatosunk, nagyon messze van a m?hely, közte pedig fel van túrva a Kossuth Lajos sugárút. Sok feladatot kell megoldani, de a legfontosabb része mindig az el?adás.

N. Sz. : Az ön mögött álló id?szakból milyen eredményekre a legbüszkébb?

Gy. S. : Az el?bbiekkel összefüggésben természetesen el?adásokra vagyok a legbüszkébb, amir?l úgy éreztük, hogy jól sikerült és a közönség is szerette. Sajnos ez nem esik teljesen egybe, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy csináltunk néhány nagyon jó produkciót.

N. Sz. : Ön nagyon sokat járt külföldön. Az ott megszerzett tapasztalatokból mit sikerült átültetni az itteni munkájába?

Gy. S. : Els?sorban karmesterként jártam külföldön, és járogatok még most is. Ott a színházi m?ködésekbe kevésbé látok bele, illetve amibe bele látok, azok operaházak. Ráadásul én olyan helyeken fordulok meg, ahol gazdag színházak vannak, meg gazdag országok, így igazából azt látom, hogy több pénzb?l hogyan lehet jól m?köd? színházat csinálni. Ezek, mint ideálok tudnak megjelenni, és próbálunk lépéseket tenni azokba az irányokba, amit mint pozitív tapasztalatot látok. De sokkal nagyobbak a kötöttségeink, sokkal sz?kösebbek a lehet?ségeink.

N. Sz. : 1983-ban, még szegedi egyetemistaként Ki mit tud-ot nyertek az együttesével. Milyen emlékeket ?riz ebb?l az id?szakból? Úgy is kérdezhetném, milyen volt a fiatal Gyüdi Sándor?

Gy. S. : Hát, ez egy váratlan kérdés. Való igaz, én akkor egyetemista voltam, méghozzá a természettudományi kar végz?s hallgatója. De az egyetem második felében én már elhatároztam, hogy zenész leszek. Nem voltam tipikus egyetemista. Egyrészt már el?tte is komolyan felmerült, hogy muzsikus legyek, de nem akartam hivatásos lenni. Ebb?l következ?en a zenélési vágyamnak valami terepet kellett találni, ezért egyetemista társaimmal amat?r muzsikálásban éltem ki ezt. Aztán olyan komolyra fordult, hogy mégis úgy éreztem jó lenne ezt hivatásomul választani. Olyan egyetemista voltam, aki tette a dolgát fél szívvel az egyetemen. Sokkal zártabb volt a világ, ma biztosan nem fejezném be a matematika-fizika szakot, hanem váltanék, hiszen épp csak egyik karról a másikra kellene átmenni. De amúgy egy vidám és szabad életet éltem, amire mindig nosztalgiával gondolok vissza. A Ki mit tud is akkor másfajta szerepet töltött be a társadalomban, azt lehet mondani ma az ilyesfajta televíziós vetélked?knek a súlya sokkal kisebb. Még akkor is, ha a Megasztár vagy A társulat sok embert érdekel.

N. Sz. : A társulatra kitérve, ön szerint segített a színházaknak a figyelem felkeltésében?

Gy. S. : Én azt mondom, minden színház állandóan foglalkozik azzal, hogy a produkciói számára kiválassza a tehetségeket és ugyanúgy keresi ?ket az elismert m?vészek körében, mint a fiatalok között. A színházakban sokkal ?szintébben, reálisabban, a nézettségi szempontokat kihagyva a dologból megy végbe ez a folyamat, de lényegében mindig ezt csináljuk. Szerepekre keressük a megfelel? embert. Hogy jót tett-e a színházaknak? Nem tudom. Én úgy érzem, els?sorban el?adásokat kell nézni, nem azt, hogyan jön létre egy el?adás, hogy választódnak ki a szerepl?k. Ez egy kicsit cirkusz, de sokkal rosszabb dolgok is vannak a tévében. Ez mégis csak valamilyen bepillantást enged a színházi produkciók világába, ilyen szempontból pozitívan értékelem.

N. Sz. : A fiataloknál maradva, Szegedet els?sorban a kultúra városaként, és diákvárosként emlegetik.  A színház néz?számának hány százalékát teheti ki ez a korosztály, mondjuk a fels?oktatásig bezárólag?

Gy. S. : Ezt nagyon nehéz mérni.  Van diák kedvezményünk, de az mértékét tekintve egybeesik a nyugdíjas kedvezménnyel. Nem lehet elválasztani, hogy hány tanuló, vagy hány nyugdíjas vette. Nem vagyunk elégedettek az ifjúság érdekl?désével, a gyerekbérleteinket aránylag sokan veszik, f?leg szervezett, iskolai körben. A középiskolás bérl?ink száma is elég nagy, de ezekb?l a korosztályokból a spontán bejöv?k száma viszonylag kicsi, és az egyetemisták sem nagyon érdekl?dnek. Az ? életük azért viszonylag bonyolult, manapság már azt szoktuk mondani, hogy csak kedd, szerda, csütörtök estére szabad olyan el?adást tennünk, ahova egyetemistákat várunk, mert más napokon nagy részük el is rajzik innen Szegedr?l. Ilyenkor viszont gyakran kés? estig órájuk van. A saját gyermekeim is mondják, hogy tegyünk át el?adásokat nyolcra vagy fél kilencre, mert addig órájuk van, de nem lehet ilyen kés?i id?pontra tenni, mert nem fogják megtölteni a néz?k és az egyetemisták a fél kilenckor kezd?d? el?adást. Megpróbáljuk természetesen mindenfajta eszközzel becsábítani a fiatalokat. Nagyon sokféle kedvezmény, akció van az állandó diák kedvezményen kívül. A fiatalabb korosztálynál felismertük annak a fontosságát, hogy a színház iránti figyelem felkeltésének a legfontosabb forrása például a magyar irodalom tanár lehet. ?ket és az igazgatókat az egész városban elláttuk egy olyan lehet?séggel, amit jutalombérletnek nevezünk. Bármelyik el?adásra beváltható, a felmutató ingyen jöhet be. Ennek a kívánatos felhasználása, hogy piros pont, vagy kisötös helyett a jól szerepl? diákot, vagy a rászoruló diákot ezzel támogassa. Az lenne a jó, ha minden ilyen bérlet hasznosulna, minden este sok gyerek, sok diák jönne.

N. Sz. : Köszönöm, az interjút.

Gy. S. : Én is köszönöm a megkeresést.

 

Nagy Szabolcs