Kiss Tibor: Ez az egész úgy kezd?dött, hogy Podlovits Péter koncertszervez? próbálta már nagyon sokszor elhívni Magyarországra Tom Waitset, mert nagyon szereti. Ez nem sikerült, különböz? okok miatt. Ebb?l elege lett, és Tom Waits születésnapján úgy gondolta, összehív pár embert, akik szeretik a zenéjét, ez volt vagy öt éve, és, megkérte ?ket, hogy álljanak össze egy Tom Waits est erejéig. Ebben én még nem voltam benne, mert ekkortájt másban tevékenykedtem. Megalakult ez a formáció, és adott egy koncertet. Ez nagyon aranyos volt, és jól sikerült annyira, hogy folytatták ezt a produkciót, és a következ? évben is csináltak egy vagy két koncertet. Így tisztult le a társaság, én is bele kerültem, és kialakult ez a csapat, akik néha eljátsszák ezeket a dalokat. Tulajdonképpen ez egy örömzenélés. Szilágyi Szabolcs.: Hogyan készültök a koncertekre?
K. T.: Nem nagyon próbálunk. Nem akarjuk simán, önmagukban eljátszani a dalokat, esetleg úgy, ahogy bennünk élnek. Mindenkinek van egy karaktere, persze viszünk bele humort is. Annyira nem vagyunk oda a Tribute dolgokért, de ez valahogy más, évente egyszer összejönni pár koncertre. Igazából attól m?ködik az egész, hogy van ez az angol úriember, Ian Segal, akinek akkora karizmája és olyan hitelessége van, hogy ezeket a dalokat igazából ? képes rendesen el?adni. Ehhez mindenki hozzátesz, meg egy kicsit kiegészíti. Sz. Sz.: Meghatározó volt rád nézve Tom Waits munkássága?
Frenk: Velem a Tibi ismertette meg Tom Waitset, ugyanis egy városból származunk, Dunaújvárosból. Mikor el?ször meghallottam, kirázott a hideg, mert ez olyan muzsika, ami egyb?l szíven basz. Nem találtam rá szavakat. Nem olyan zene, amely, kicsit tetszik, vagy nagyon tetszik, hanem így pont bele a közepébe. A fájdalom meg az öröm egyszerre jelenik meg az egész zenében. Nagyon sok lemeze meg volt, hallgattam egy darabig, de egy jó ideje már nem teszem be a lejátszóba, mert elmúlt az az id?szak. De amikor szó volt arról, hogy megcsináljuk ezt a formációt, akkor egyb?l azt mondtam rá, hogy oké. Sz. Sz.: Neked mit jelent a popzene?
F.: A popzene egy olyan közlési forma, ami nem azt jelenti hogy semmit mondó dolgokat pofázunk nulla akkordokkal. Egy könny? dolgot, ami alapjában szórakoztató, és ezt a fogalmat nem szabad azzal összekeverni, hogy sokatmondó. Számomra a Quimby is popzene, meg a sajátom is popzene. Tibi, ti popzene vagytok?
K. T.: Annak kicsit rohadt, de attól függ, hogy mit hívunk popzenének. A populáris zenét kicsit hasonlatosan használják, mint régen a folk vagy a népzenét. Most nem azt mondják, hogy folkhullám, hanem, hogy etno. A popzene annyira tág fogalom, lealacsonyító is néha. Ezzel nincs semmi baj, mert a „Hej Dunáról fúj a szél” is popzene, ha úgy vesszük. Ez azért fontos, hogy nevén tudják nevezni a gyereket, és általában nem a zenészek találják ki ezeket a jelz?ket, stílusokat, hanem a körülöttünk lév?k, akár a sajtó, vagyis bármelyik médium. Igazából ebben nagyon sokféle stílus keveredik, mind abban, amit a Frenk csinál, vagy akár a Tom Waits. Sokkal el?bb voltak cross over zenék, mint ahogy a cross overt el kezdték használni. Sz. Sz.: A Bluesnak van közönsége szerinted Magyarországon?
K. T.: A 90-es évek elején volt egy nagyon nagy blues hullám és akkor iszonyatos tömegek jártak blues koncertekre, nem tudta senki, hogy miért. Utána jött ez az „underground disco hullám”, meg „partykultura”, akkor viszont ez a stílus teljesen elt?nt. A közönsége inkább a hazai el?adókat favorizálja, mint a Hobo, Deák Bill, de sokan vannak olyanok is , akik a tradicionális bluest szeretik.
A blues az afroamerikai feketéknek volt a népzenéjük, de az se igaz, hogy a feketék tépkedték a gyapotot, szomorúak voltak, közben ütötték a vasat és ezt bluesnak hívtál. Például Miles Davis is volt blues környezetben, holott neki fogorvos volt az apja, baromi jól élt, nem voltak filléres gondjai..
F: Aki popzenét csinál, vagy bármilyen más dolgot, vonatkoztassunk el, manapság már annyi zene van, tehát aki rock n’ rollhoz hasonló zenét játszik és nem szereti a bluest, az egy kicsit üres. Nagyon sok blues zenét hallgattam annak idején, tradicionálisat is, és ezt a rengeteg dolgot beleépíti az ember a zenéjébe
K. T.: Mindezt folyamatában kell elképzelni. Annak idején, mikor az írek kimentek Amerikába, vitték magukkal a zenéjüket. Ott keveredett egyéb más zenékkel és megszületett a country. Például a banjot az írek vitték ki Amerikába és onnan szívódott bele a countryaba.. Például a rockzenének az alapja is a bluesban gyökerezik.
F: De most a rockzenekarokat is futószalagon gyártják, és ?k viszont nem tudják, ki az a Muddy Waters. Ez nagyon nagy hiányosság, ha nem ismerik a saját eredetüket.
K. T.: De lehet, hogy tudják ki az a Rolling Stones. Ez olyan, mintha te összefekszel egy fekete n?vel, abból lesz egy félvér gyerek, az összefekszik egy kínaival, és így tovább. A keveredés, a keveredés a lényeg. Amúgy meg mindenki általában az el?z? generáció zenéjéb?l választ.
F.: Nem nagyon hiszem, hogy a mostani fiatal zenekarok tisztában lennének az el?dökkel. Azt szeretném, hogy, ha a zenészek felismernék, hogy mi, honnan származik, és ezt végigvezetnék.
K. T.: Szerintem ma ugyanezek a dolgok történnek, csak változó díszletek között. Mindennek van folytatása, a ritmusok, a leg?sibb dobolós dolgok, gyakorlatilag félig majmok voltunk és már doboltunk. Visszaköszönnek a legelementárisabb ?si ritmusok is a rockzenében. A muzsika egy lineárisan változó dolog, és az adott kornak mindig van rá egy reflektálása. A 40-es 50-es években, mikor New York egy nagyon pörg? város volt, és m?vészeti központnak számított, megszületett a Beebop, ami egy iszonyú pörg?s zene volt. De, ha lementél délre, a lassúbb városokba, akkor ott lassúbb zenét is játszottak, soult, countryt. Az is számít, hogy milyen a környezet.
Sz. Sz.: És az, hogy ma már minden elérhet?vé vált, nem hat befolyásoló er?ként?
K. T.: Manapság mindent tudnak az emberek, csak elfelejtenek keresni. Az interneten keresztül, hatalmas mennyiség? zenére lehet rátalálni, csak ahogy az embernek van egy bizonyos korlátja, mondjuk a kaja vagy, a pia vagy szerelem befogadásában, úgy a zenében is van egy bizonyos határ Az emberi lény egy bizonyos mennyiségnél többet egyszer?en nem tud befogadni. Mindenki kiválasztja magának a kedvenceit, mert hiába van 10000 jó zenekar, nem tudja az összeset elraktározni. Kiválaszt párat, és ezt nagyon sokszor az „étlapról” választják. Nem kérdezik meg a szakácsot, hogy megcsinálná-e nekem a borjúpörköltet, hanem ott van az étlap, ezen a médiát kell érteni, és amit nyom, és a tizenévesek ebb?l szelektálnak. Valószín?leg megtalálnak ahhoz hasonlót, amire nekik szükségük van az életben, de nyilvánvaló, hogy egy csomó dolog után meg keresgélni kéne. Persze sokan megelégszenek az ajánlattal, de ez nem rossz dolog, nekik nincs többre igényük, nem érzik szükségét a keresgélésnek, de aki erre vev?, az mostanság megtalálhatja a régebben elérhetetlennek t?n? dolgokat is.
Vissza az előző oldalra
