Vissza az előző oldalra
Kalandozások a Múzeumok (h?vös) éjszakájában
Halandó m?vészetszeret? módjára átfogó koncepció nélkül vettem hát nyakamba a várost. A programokat, és helyszíneket természetesen ismertem, de nem terveztem el?re meg, hová megyek. Hozzá kell tennem, már el?zetesen is kivitelezhetetlennek t?nt az a cél, hogy minden állomást bejárhassak, ezért az „oszd meg és uralkodj” elvet követve Priszcilla kolleginámmal, és fotósunkkal rövid osztozkodást folytattunk, majd hol hármasban, hol külön-külön bukkantunk fel. Els? állomásként - este hét körül - befutottunk a Szegedi F?ügyészség pincéjébe, ahol várakozásunk szerint tárlatvezetés folyt a vár nyugati tornyának maradványaiban. Nos, lássuk egyenként. Pince volt. Tárlat is. Vezetés is. Meglehet, én voltam túlságosan naiv, amikor is a „pince” és a „vármaradvány” szavak összekapcsolásával ódon, rémiszt?, gyéren megvilágított sétára véltem asszociálni. Igazából ez a pince meglehet?sen kicsinek, szépen felújítottnak, és jól megvilágítottnak bizonyult, de annyi baj legyen. Ami engem illet, a régi tárgyak látványa mindig egészen felvillanyoz. Szó, ami szó, azt hiszem, kijelenthetem, csapatostól kicsit többre számítottunk, de a fogadtatás és a tárlatvezetés kifejezetten jó, és informatív volt.
E ráhangolódás után, várakozásinkat kissé átalakítva a REÖK Palota felé vettük az irányt, Szilárd Klára szobrászm?vész kiállítását keresve. Szabad tér volt, szobor is. Kett?. Közvetlenül a bejárat mellett. Jó nagy. A h?vösre forduló, felh?s id? valószín?leg jobb belátásra ösztönözte a kiállítás rendez?it, és eggyel beljebb költöztették a szobrokat. Apropó, szobrok. A látott alkotások tagadhatatlanul magukon viselték az ilyen jelleg? m?vészet vonásait (például mozdulatlanok voltak), hozzám azonban mégis sokkal inkább közel áll a klasszikus jelleg?, k?b?l, k?szer? anyagból, esetleg fémb?l készült, de legalább „egy darabból álló” alkotás. 
Ezen kívül, még azt is szeretem, ha maximum öt perc gondolkodás után, hozzávet?leges pontossággal meg tudom mondani, hogy mit látok. Itt azonban nem ez történt. A szobrászn? minden bizonnyal sok díjat nyert, és nagy tiszteletnek örvend, nem érdemtelenül, én azonban csak annyit tudtam meg, hogy az ilyen jelleg?, modern m?vészet olyan távol áll t?lem, mint Makó Jeruzsálemt?l. Hozzáteszem, két másik társam is hasonló nézeteket vallott a kérdésben, bár úgy hallottuk, hogy „ez a modulált textúra beleillik a modern kor síkjába” (elkapott idézet jelleg? közlés egy kék ruhás n?t?l). Szilárd Klára szobrászm?vész fémb?l készült alkotásait nézve éget?en szükségünk lett volna a vezetésre.
A fels?bb emeletek festményeit, szobrait, miniat?rjeit böngészve szerencsére rengeteg hozzánk közelálló m?vet találtunk. Ha ezekhez hozzávesszük a REÖK dolgozóinak barátságos és mosolygós fogadtatását, valamint azt az élményt, hogy szigorúan „csakmi” fényképezhettünk, mégis állíthatom, hogy alapvet?en pozitív mérleggel nyugtáztuk ezt a látogatást is.
Ezután szétvált rögtönzött csapatunk, és a Fekete Ház felé vettem az irányt, ahol két kiállítás hívogatott, A fényírók és fényirdák - A szegedi fényképészet kezdetei, és Így öltözködött a „szögedi nemzet” címmel. Mindkett?t nagyon logikusan felépítettnek, sokszín?nek találtam, a tárlatvezetés pedig a maradék tudatlanságomat is eloszlatta. Nagy piros pont. Személyes kedvencem a szabóság kiállítás egyik zugában található szenes vasaló volt, amelyhez hasonlót még mi is ?rizgetünk otthon.
Az estém utolsó állomása a Dóm volt, ahol projektoros el?adás keretében igyekeztem elmélyedni az itt található falfestmények világában. Igaz, akadt némi technikai probléma a hangosítással az elején, de azért sikerült belelendülni. Véleményem szerint a Dóm ódon falai szándékosan akadályozhatták a modern technika használatát (na jó, ez vicc, de mi van ha tényleg?).
Mindezek után nem maradt más hátra, mint hogy végs? következtetéseket vonjak le a látottakból. A Múzeumok Éjszakájának, mint már azt említettem, a célja, hogy ösztönözze az ilyen jelleg? intézmények látogatását. Teszi ezt rengeteg, sokszín? programmal, melyek túlnyomó többségében természetesen ingyenesek. F?leg ez utóbbiból kifolyólag azt gondolná az ember, hogy ilyenkor aztán tömve vannak a helyszínek. Az várakozásaim is ehhez igazodtak el?zetesen, felkészültem hosszú sorokra, rengeteg várakozásra. De nem. Igaz, hogy sokan voltak az egyes helyszíneken, de korántsem „taposták egymást” az emberek arra, amerre én jártam. Ez a rendezvénysorozat mindenképpen hasznos, és fontos része a kultúrának, ami körülvesz minket, mégis kevésbé segíti el? az egész éves lelkesedést, mint amennyire kellene. És ez nyilvánvalóan nem a rendez?k hibája. A hozzám hasonló kalandorok kihasználják ezeket a lehet?ségeket, de sajnos mi ett?l nem (vagy nem ett?l) fogunk múzeumba járni. Azok is kihasználják ezt, akik rendszeresen járnak múzeumba, de hát ?ket nem is kell csábítani…
