{back}Vissza az előző oldalra

Én, a Macska, és Plusz egy Oscar

Így felkerekedtünk Priszcillával, a martinis bajszú macskával, hogy a közvetítést újfent kihagyjuk, de legalább az este alatt vetített filmeket megtekintsük.
A villamosmegállóban vártam Priszcillára. Nem késett, s?t, volt ideje b?ven odaérni, mivel én érkeztem túl korán. Leültem a padra, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a csíp?s, zord februári hideget, és az el?ttem elvánszorgó, üvegképkockákba komponált sablonos portrékat bámultam. Cigarettára gyújtottam és gyermekded játékkal ütöttem el az id?t, ketté tudom-e választani a párát a füstt?l. Mire felismertem kudarcom, Priszcilla már mellettem állt, és kinevette bamba ábrázatom, f?leg a csücsörít? szám. Zavarba jöttem, az ember mindig elszégyelli magát, ha rajtakapják a gyermeki én megidézése közben, de megráztam magam, hogy lehulljon az összes szentimentális érzelem, és vállamra hajoljanak ordító, a tükörb?l néha pofont suhintó korai ?sz tincseim, majd elindultunk a mozi felé.

Mikor felértünk a lépcs?n, épp a hangulatmester tartott mikrofonpróbát, akit felel?ssé is akartunk tenni éppen kialakuló hangulatunkért, de nem volt kedvem a felhajtásra, így leintettem Priscit és egy üres asztalhoz kullogtunk. Vagyis én kullogtam, Prisci pedig suta mozdulataimat utánozta. Gyorsan kikértük a már szokásos fehér martininket, majd tekintetünk akaratlanul is a mellettünk lev? asztalra szegez?dött, ahol egy csúnyácska pár émelyít? módon nyalta-falta egymást. A fiú pelyhedz? bajszocskája el-el t?nt a lány hatalmas szájában, cuppogásuk és nyálkibocsátásuk pedig egy NDK-s hajléktalanpornó kezd? képsoraira emlékeztetett. Priszcilla már eldöntötte, hogy ? most ebben a szent pillanatban rájuk hány, mikor a hangulatfelel?s a mikrofonhoz sétált és mindenkit üdvözölt. Letudta a kötelez? köröket, elhadarta a programot, „jópofáskodott” egy kicsit és ezzel megnyitotta az estét. Nem nagyon tudtam mondandójára figyelni, mert közben egy zombi koldus zaklatott és beleszürcsölt a poharamba. De végre elkezd?dött a program. Az erre az alkalomra kifeszített vetít? vásznon már az egyik kereskedelmi csatorna heti beszélget?s m?sorának néma képsorait bámulhattuk, aláfest? zeneként pedig Frank Sinatra dörmögte a My Wayt. El?ször még örültünk ennek a groteszk és fura elegynek, mit sem sejtve, hogy az üresjáratokban ezt az egyetlen számot fogja vonyítani szegény Frenk.

Priszci megszorította a csuklóm és hátulra mutatott, ahol a fehér m?b?r üléseken a Piros Bálna szívta olcsó cigarettáját. Megvártam míg el?tör?, harsány kacaja elfátyolosodik, és leintettem, nem szép dolog kinevetni a súlyos önértékelési problémákkal és krónikus ízlésficamban szenved?ket. Ekkor Bálna mell?l feltápászkodott Jézus, bokavillantós szürke mackóalsóban, egy magára terített kórházi, sárgás leped?ben, és átvette a ceremóniamestert?l a mikrofont, hogy elvarnyákoljon Lloyd Webber hippi musicaljéb?l egy dalt. Mikor summáztuk, hogy ez a Jézus nem szupersztár, csak csokoládé, akkor újabb sikerdarabok csendültek fel. Már félig katatónikus állapotba kerültünk, mikor maga Piros Bálna közeledett az el?adótér felé. Gyorsan böngészni kezdtük az esti vetítések programját, és arra a közös nevez?re jutottunk, hogy az épp következ? m?sorszám „felhívás kering?re”, a Balázs Béla terembe.

 

Zombik a tengerben

 

Tényleg izgatottan vártam a Libanoni kering? cím? filmet. A kritikusok és a szakma filmtörténeti alkotásról, mérföldk?r?l beszéltek és dicshimnuszokat zengtek. A közelmúltban például a közszolgálati csatornán, Mundruczó Kornél ajnározta az alkotást és próbálta felhívni a filmtörténeti jelent?ségére a figyelmet. A téma az 1982-es libanoni tömegmészárlás, a történet pedig az eseményeket idézi fel. A truváj abban rejlik, hogy mindez animációs formában elevenedik meg el?ttünk, összemosva a fikciót a valósággal, s mivel egy dokumentumfilmr?l van szó, így beszélhetünk formabontó munkáról és doksiforradalomról is. Vagyis beszéltek már err?l nagyon sokan, különböz? fórumokban. Épp ezért keltette fel kíváncsiságomat, hogy valóban jogos-e a nagy hajcih?. Az els? öt perc után csalódottságomat felváltotta az unalom, és már szenvtelenül néztem végig az álomképek és a megélt, valós események keveredését. A történet középpontjában maga a rendez?, Ari Folman áll, aki részt vett a libanoni háborúban, csak elveszítette az emlékeit és a háborúról nem maradt más a fejében, csak egy sárgás, zombis, videoklip szer? álomkép. A film Folman útját követi végig, ahogy megpróbálja a felszínre hozni az elveszített emlékeket katonatársai és barátai segítségével. Sajnos a film egyáltalán nem képes újat mutatni, és ezzel a megállapításommal nem a technikára gondolok. Ehhez hasonlót láthattunk már, ugyanis 2001-ben Richard Linklater egy új formával rukkolt el? a Velnecei Filmfesztiválon Waking Life cím? munkájával, ami magyarul az Élet nyomában címet kapta. Igaz, technikai kivitelezésben egy kicsit más, hisz valódi helyszíneken, valódi színészekkel forgatták le a nyersanyagot, és rajzfilmesítették át az utómunkálatok során. A párhuzam ott vonható, hogy ? is az animációval próbálta megjeleníteni dokumentum szer?, filozófikus, költ?i álom értekézését. Régebbi alkotás és nem törekszik a realitásra, mégis el?bb csatolnám Linklater munkájához a formabontó, mérföldk? jelz?t, mint Folman háborús, dokumentum drámájához. A Waking Life megkapta a m?vésziesked?, furafilm pecsétet, és arra lett kárhoztatva, hogy az elfeledett filmek mocsarában ringatózzon, várva, hogy az ínyencek el?halásszák onnan. Büdös, de a miénk. Ezzel a szemben a Libanoni kering? körül a fölösleges hírverés és a témájából fakadó szenzációhajhászás érezhet?. A csinnadratta a film témájában és hatásvadász mivoltában keresend?. Rengeteg filmb?l merít, rendez?i hatás, stílusjegy kölcsönvétele érzékelhet?, gondolok Az apokalipszis most és a Sivatagi cápák egyes jeleneteire. Nem a plágium gyanújának felmerülésér?l van szó, nem lop, hanem merít. A baj, az, hogy ezt er?ltetetten és barbár, iparos módjára teszi. A túlzott lassítások, a néhol Sin Cityre hajazó képi világ és a m?visziesked?, szimbólumokba torkolló álomképek a leny?gözés helyett épp az ellenkez? hatást érték el nálam. Elképzeltem, ahogy körbe ül a kis stáb, komor tekintettel, ki-ki az állát, ki-ki a sz?rzetét birizgálva egymás képébe bámulnak, el?ször suttognak, majd egyre nagyobb intenzitással kántálnak és a végén már üvöltik a következ? mondatot: „Ennek a filmnek oda kell basznia! Ennek a filmnek oda kell basznia!” Majd a kis szeánsz végére, izzadságtól csatakos hónaljjal és mellkassal a számítógép elé ülnek és nekilátnak a munkához. Ez az izzadság érezhet? a filmen is, ami negyedóra elteltével már a vászon fels? sarkaiban gyöngyözött. Folman szerette volna, ha költ?i filmet készít, err?l is tanúskodik a balettozva lövöldöz? katona jelenete, vagy a hallucináció a meztelen n?i testen úszó fiúról. Csak nem bírt elszakadni a sztereotípiáktól, a jól bevált m?faji eszközökt?l, a menetrend szerint érkez?, ötpercenkénti megdöbbentést?l és felkavarástól. A végkifejlett, a csattanóra kihegyezett dramaturgia, és az igazságot az ember pofájába vágó koncepció kiteljesedése pedig egyértelm?sítette a feltételezést és a középszerbe süllyesztette a filmet.

Ali Folman bizonyosan az újságírók és riportertanoncok kedvencévé és bálványává válik, de filmtörténeti szerepe kétséges, inkább öncélú giccs, mint egyedi alkotás, amire csak témája miatt kapta fel a média és Hollywood a fejét.

Kábán jöttem ki a teremb?l, Priszcilla pedig csak annyit f?zött hozzá a „jelent?s” filmélményhez, hogy neki kell egy tank, amiben majd Bergendyt és Illést hallgat. Ezek után nem volt kedvünk végigszenvedni Heath Ledger kattogását és Christian Bale bugyinedvesít? dörmögését, így a Sötét lovagot meghagytuk a már türelmetlenül várakozó „popcornmajszolóknak”. Visszaültünk az asztalunkhoz és rendeltünk még egy italt. Amíg mi átéltük a libanoni „szörny?ségeket”, addig Jézus lecserélte a mackónacit, öltönybe vedlett és egy ijedt els?bálozó sármjával táncolt a tisztelt nagyérdem? és a mi idegeinken. Prisci lázadásképp az asztalon szétszóródó kristálycukorba rajzolt szívecskéket és úgy csinált, mint aki jól szórakozik. Képz?m?vészeti próbálkozását megunva a földre seperte alapanyagát és a fülembe suttogta, hogy az egész éjszaka attól retteg, hogy Jézus megtéríti és onnantól kezdve világoskék melegít?ben éli le az életét, amíg a m?szál bele nem ivódik a b?rébe. Megnyugtattam, hogy, a próféták mostanában csak pénz fejében szereznek híveket, s el?kotortam zsebemb?l a kissé gy?rött brosúránkat, hogy kiválasszuk a következ? programot. Két lehet?ség el?tt álltunk, végigkísérjük az él? Oscar-közvetítést Balázsi Panna kommentálásában a már említet kivetít? vásznon, vagy rácsodálkozunk a 3D-s technikára és Volt kalandjaira. Tudtuk, hogy a díjátadástól nem kapunk semmi újat, csak most Hugh Jackman m?fogairól fog csillogni-villogni a paszta, Balázsi Panna pedig ismét végigrötyögi, idétlenkedi és értetlenkedi az éjszakát. Prisci arca hirtelen torzulni kezdett, és megjelent az a fintor, ami már nagyon régen bújt el?. Egy cigarettára gyújtottam, így naivan azt hittem, a füst zavarja, majd oldalra pillantottam. Bálnánk már a mikrofont markolászta, elindult az alap és rázendített a „Hajmási Péter, Hajmási Pálra.” Én is ledöbbentem. Tehát tudatos volt a koncepció, nem véletlen az összeállítás. Hiába veszik bele az ember a puccparádéba, a ruhakölteményekbe és az észnélküli fény?zésbe, azonnal ráébred, Magyarországon van, egy magyar mozi kávézójában. Hiába a cirádás keret, még mindig a saját mocskunkban tipegünk. Az ifjú generáció is ugyanazzal szúrja ki a szemünk, mint 30 évvel ezel?tt tették, Csárdáskirályn?st?l, Cirkuszhercegn?stül. Ez alapkövetelmény k?színházi berkekben. Nem akarunk tovább lépni és nem is fogunk egy hamar, mert még mindig igényeljük az efféle szórakoztatást, csak klappogtatni lehessen a tenyereket, és legyen meg az az óriási törökméz, amin a m?sor közben kollektívan elnyalakodhatunk. Prisci meg sem várta, míg felocsúdok, már a Zsigmond Vilmos terem bejárata el?tt türelmetlenkedett. Én is elvettem a barna m?anyagrekeszb?l a speciális 3D-s szemüveget és újfent rácsodálkozhattam kis országunk szerethet?, ormótlan bájára. Már valami Amerika, csak még mindig balkáni, de inkább a Balkán, és a megmosolyogtató sutaságok, mint az igénytelen, színháznak csúfolt népbutítás.

 

Truman Show négylábon

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak Hajmási Péter ?zött be a terembe, titkon azért izgatott, milyen is az a 3D-s technika által nyújtott szórakozás. Egy rövidfilm erejéig gyorsan lerombolták a Verdák báját, Matuka szerethet? együgy?ségét, majd elkezd?dött a film, Bolt, magyarul Volt kalandjai, kinek nevét tán a nem túl szerencsés egyezés miatt kellett megváltoztatni, hisz nálunk nem villámcsapást, hanem élelmiszeripari egységet jelent. Telefoncsörgés és kezdetét vette a látványorgia. Nem nagyították fel az élményt a hírnökök, tényleg a vászon elé ugrik, néha tényleg az orrod el?tt van, néha tényleg rád zuhan. Élvezhet? volt és szórakoztató, egészen tíz percig. Mikor kigyönyörködtük magunkat a látványvilágban, tátott szájunk becsukódott, és el kezdtünk azzal is foglalkozni, hogy az újdonság mellett még mi történik a vásznon. A sztoriban egy csöppnyi egyediséget sem szabad keresni, aki erre vállalkozna, annak hamar beletörne a 3D-s szemüvege. Röviden felskiccelve annyi, hogy a filmgyárban megpróbálják a kutyussal elhitetni, hogy ? egy szuperkutya, aki igazi szuperképességekkel rendelkezik, és mindent megtesznek ez érdekében a színészek és a stábtagok a rendez? vezérletével, hogy Volt ezt teljes mértékben elhiggye, a hiteles alakítása érdekében. Természetesen kutyi messzire elkerül Hollywoodtól, egy figyelmetlen munkás jóvoltából és egy valódi városba kerül, valódi utcára, valódi emberek közé. Itt rá kell döbbennie, ha elesik, akkor az fáj és vérzik, ha nem eszik, akkor éhes lesz, tehát az élet nem akciófilm. A történet hányaveti felvázolása szándékos volt, hisz az alkotók s emígy cselekedtek. Történetet és karaktereket skicceltek a vászonra. Volt, Truman Burbanként nyargalássza végig Amerikát, aki totális agymosottként nehezen képes elhinni, hogy az a világ, amiben élt, csak egy kitaláció. Aki megpróbálja rátukmálni az igazságot, az Mici, a házimacska. Priszcilla szimpatizált is vele, mégis hasonsz?r?r?l van szó, de a végén már ? is beleunt a sablonok garmadájába. Hiszen a Volt nem más, mint ezerszer bevált, átlagos elemek hányaveti összeillesztése, mint amikor a legódarabkákat csak egymásra pakolászzuk és sírva fakadunk, ha tákolmányunk összed?l. Az aktuális jópofa mellékszerepl? itt T-Rex, a hörcsög, kinek a film játékideje alatt egyetlen vicces mozdulata sem akad, hanem szabályszer?en idegesít? a jelenléte. Egyedül Mici állja meg helyét, amihez Détár Enik? szinkronja is hozzásegít, de ett?l még karakterek elnagyoltsága, és üressége még rá is igaz. A szerepl?k egy perc leforgása alatt képesek jellemfejl?dni, a film játékideje alatt többször is. Nem hihet? a motiváció, hazug a felismerés, így csak üres és idegesít? sz?rpamacsok rohangálnak a sztrádán, hogy az alap igazságba jussanak és kinyújtózhassanak a boldog végkifejletben. Viszont Lösung van dögivel, ahogy egy Pixar nélküli Disney munkától megszokhattuk, majd felcsendül egy dal, amely tán apokaliptikus módon el?revetíti a számítógéppel animált rajzfilmfigurák dalra fakadásának újráját. Összességében egy elnagyolt, összecsapott munkáról van szó, ahol a külcsín rendben van, de a belseje üres és értékelhetetlen.
A film utolsó 20 percében már csak a többteres kompozíciók kötötték le figyelmemet, amiket monumentálissá tett a 3D-technika. Csak ez egy filmélményhez édeskevés.

Elhagytuk a leng?ajtót, már a lépcs? második fokán álltam, mikor Prisci egy székre kuporodva ásított, és jelezte, hogy fáradt. Felnéztem a fejem fölött feszül? vászonra, Hugh Jackman épp megemelte cilinderét és rám vigyorgott. Haboztam egy kicsit, de beadtam a derekam és nyakam köré tekertem a sálat. A csíp?s hajnal fejbekólintott, és azonnal kijózanodtam, nem mintha megrészegedtem volna a hollywoodi pompától, esetleg a pár pohár Martinit?l. Hazafelé indultunk, csendben, hallgatva a horkangató várost. Priszcire néztem, arcát félig megvilágította a sarki lámpa fénye, bajszán megcsillant egy legördül? martinicsepp, és akkor rá kellett jönnöm, hogy a vele elöltött id? az egyetlen kellemes élményem az egész este folyamán. Rajta kívül csak az üres csillogás, az üres varieté el?adás és az üresjáratok maradtak emlékezetemben. Én viszont nem akartam keresgélni, papírra vetés közben úgyis el?bukkannak, nem kell, hogy filmet forgassak róla. Inkább elfojtottam a vágyat, lopva lenyaltam a lehullani készül? gyöngyöz? cseppet, és jóles? némaságba burkolóztam.

 

Szilágyi Szabolcs