{back}Vissza az előző oldalra

EGY VÁROS = EGY FILMFESZTIVÁL

A tíznapos rendezvény id?zítése nem is lehetne jobb: még tart a szemeszter, tele a város egyetemistákkal és a vizsgaid?szak elején a riasztó jegyzethalmok mell?l különösen jól esik meglógni egy-két mozizás erejéig.

Nem véletlen, hogy a TIFF bukaresti szervez?gárdája is ezt a helyszínt választotta Románia legnagyobb filmes seregszemléjének. Az el?adások dönt? többsége tömött kulisszák el?tt zajlott, az amúgy ezer székes Republica esti el?adásaira alig lehetett beférni, dacára a kényelmetlen üléseknek. Ennél nagyobb zsúfoltság csak a Cannes-ban immár hagyományosan sikerrel bemutatott román újhullám filmjeinek vetítésein volt tapasztalható, amiket el?ször a feszti-vál keretében tekinthet meg a romániai néz?közönség.

Kolozsváron a TIFF eseményeit?l függetlenül is élénk a filmes élet, a Babes Bolyai Egyetemen és a Sapientián is folyik filmes képzés, a kikerül? fiatal alkotók egyesületekbe tömörülnek, magyarországi és romániai támogatásokat bevonva igyekeznek aktívan folytatni pályafutásukat.

Magyar és román produkcióknak, koprodukcióknak egyaránt ideális terep Kolozsvár, a magyar filmgyártás egykori bölcs?je: az inspiráló erdélyi természeti környezet mellett helyismerettel és szakmai gyakorlattal rendelkez? filmesekben is b?velkedik a város.

A TIFF-karaván valójában már tavasszal elsartolt: Románia 16 városában vetítették le a 2006. után készült nemzetközileg is elismert román filmeket, kiegészítve min?ségi európai filmekkel és a fesztiválszervez?k pragmatizmusát dícséri, hogy a programot aktuális hollywoodi blockbusterekkel tették még vonzóbbá.

Ami a TIFF kolozsvári programját illeti, több mint 200 alkotást vetítettek le, jellemz?en filmenként három alkalommal. A belép?ket igen kedvez? 8 RON, azaz hozzávet?legesen 500 forintban állapították meg, de bérlettel még olcsóbban ki lehetett hozni a tiketteket. A várost elárasztották a fesztivál plakátjai, a leglátványosabbak az óriásplakát állványokra felépített gigantikus csapók voltak. A fesztiválújság naponta jelent meg (sajnos csak román nyelven), közölve a fesztivál napi eseményei, rendezvényei mellett a közönségszavazás aktuális állását, ami nagyon jó barométert jelentett a filmválasztáshoz.

További vonzer?vel bírt a TIFF spotfilmje, ami a Brokeback Mountain Kárpátokra hangszerelt átirataként sokadszorra is megnevettette a publikumot. Lásd itt: http://www.tiff.ro/ro/video.

Talán csak a m?sorfüzeten lehetett volna tökéletesíteni: hiányzott a tartalomjegyzék és a filmek kizárólag román címük szerint voltak rendezve a tárgymutatóban. Továbbá a honlapon sem találtunk olyan adatbázist, amelyb?l könnyen le lehetett volna válogatni egy adott film vetítési id?pontjait.

A fesztiválhelyszínek között els?ként említend? a Republica mozi, amely Románia leglátogatottabb filmszínházának számít. Azonban mióta megnyílt Kolozsváron is a multiplex, ennek a mozinak is küzdenie kell a fennmaradásért, megmentésére külön kampány hívta fel a figyelmet a TIFF-en.
De talált magának helyszínt az is, aki a Republica 1000 f?nyi közönségénél nagyobb társaságra vágyott. A Babes Bolyai Egyetem Auditoriumába még ennél is többen fértek be, mégis a Police, Adjective (lásd lentebb) vetítésekor több százan rekedtek az el?térben, pedig csak ismétl? el?adás volt (sicc).

Otthonosabban érezhettük magunkat a Victoria és az Arta mozikban, amik a budapesti artmozik kényelmi szintjét hozták.
A külvárosi multiplex 3 termét is hadra fogták, ennek nagy el?nye, hogy szemben van a Közgazdasági Kar épülete, az áthallgatás, a termek kihasználtsága így itt is rendben volt. Ez azért oldotta kissé a m?anyag plázahangulatot.
Voltak több helyszínen szabadtéri vetítések, a legnagyobb durranást az alkalmi autósmozi okozta a Kolozsvár mellett épül? Észak-erdélyi autópályán, melyet erre az alkalomra nyitottak meg el?ször a nyilvánosság el?tt: így ment ki mindenki, akit a film érdekelt és az is, akit pusztán az aszfaltcsík.
Különleges volt még a Bánffy Palota udvarán az éjszakai némafilmvetítés él?zenekísérettel és az, hogy a fesztivál záróbuliját az üresen álló, egykor glamúros Continantal hotelben celebrálták.
És hát éjszakánként a város kis kocsmáiban sem volt több hely, mint a mozitermekben, hiába kb ugyanaz a célközönség áramlott át innen oda és fordítva.
Azonban egy fesztivál hátterénél jó esetben mégiscsak érdekesebbek a vetítések, nézzük hát milyen filmek hagytak kellemes vagy lidérces nyomot igencsak túlterhelt memóriánkban, azaz jöjjenek kiemelt TIFF-tippjeink.


VERSENYFILMEK

A fesztivál leginkább reflektorfénybe emelt, tucatnyi alkotást tartalmazó szekciójában érdekes módon keveredtek a játékfilmek a dokumentarista jelleg? társadalomrajzokkal.

A valóságot leíró, megragadni kívánó darabok közül els?ként említhetjük a Bahrtalo! – Jó szerencsét! (r: Lakatos Róbert) cím? filmet. A magyar mozikban már bemutatott kreatív dokut nagyon szerette a közönség (a közönségszavazáson végül a Machan mögött a 2. helyen végzett), szívmelenget? érzés volt, ahogy a Republica ezernyi néz?jét magával ragadta a feszes tempójú vágás, a szászcsángói zenészek muzsikája és mindenekel?tt a film szuggeszív kalandozó párosa. Ugyanakkor a f?szerepl?k er?s egyéniségére épül? szituációkból a film el?rehaladtával lassan kifogyni éreztem az újszer?séget.

A legmegkapóbb filmcímre jó eséllyel pályázhatna Az én Marlonom és Brandom (My Marlon and Brando) c. török film. Ayca, egy török n? hosszú utazásának a története szerelméhez, akivel egy forgatáson szerettek anno egymásba, majd elváltak útjaik. A férfi a Superman iraki verziójának helyi sztárja, bájosan naív videolevelekkel kommunikál Aycával. A nem túl attraktív, molett színészn? hamar megnyeri a mi szívünket is: ahogy mindent hátrahagy, hogy szerelméhez (ahogy megvallja a férfinek egy levélben, You are my Marlon and my Brando) eljuthasson Irakba, Kurdisztánon keresztül, az amerikai invázió idején szinte átjárhatatlan határokon. A filmnek a magával ragadó n?i egyénisége és a kurd vidék dokumentálása a f? er?sségei, viszont az egyenesvonalú cselekmény nem képes fenntartani végig a feszültséget.

A Rendez?i díj Barmak Akramot illette meg a Kabuli Kid cím? francia gyártású filmért, mely egy afgán taxisof?r érzelmi ébredésér?l szól, miután egy burkába (az arcot és a testet teljesen elfed? fátyolba) öltözött n? a kocsijában hagyott egy gyereket. A férfi keresi az ismeretlen küllem? anyát, így szinte csak a megérzéseire hagyatkozhat.

A TIFF f?díját megosztva kapta egy néz?barát és egy keményen néz?próbáló film. Az idei Titanicon is gy?ztes Észak (Nord, norvég, r: Rune Denstad Langlo) egy klasszikus road-movie: egy sípálya katatón állapotban él? gondnoka hosszú utazásra szánja el magát, útja során északian furcsa, kissé különc emberekkel kerül kapcsolatba és lassan maga mögött hagyja a depresszióját. Talán az emeli ki a hasonló témájú filmek igencsak hosszú sorából, hogy bizonyos helyzeteket merészen stilizál, lerövidít, paradox módon ezáltal keltenek ezek az abszurd helyzetek még nagyobb hatást. A végtelen tájak fényképezése gyönyör? (az operat?ri díjat is megkapta a mozi), mégis némileg konvencionálisnak hatott.

Nagy várakozás el?zte meg a Cannes-ban az Un Certain Regard szekció és a Fipresci díjaival hazatér? Rend?r, melléknév (Police, Adjective, román, r: Corneliu Porumboiu) cím? film bemutatóját, amelynek kétszeri vetítésére csak nagy ügyességgel lehetett jegyet szerezni. Mégis volt egy olyan furcsa érzésünk, mintha a végef?cím utáni taps inkább a neves díjaknak szólt volna, és nemcsak a közönség ?szinte elragadtatásából fakadt. Igaz, a rendez? nem is akart közönségbarát filmet készíteni a Sátántangót idéz? monotonitással, amint egy rend?r megfigyeli a spanglizó (ami Romániában börtönnel büntetend?) kamasz gyanúsítottját hosszas utcai követésekkel és még hosszabb várakozássokkal. Viszont ezek az egymásba nyúló üresjáratok er?sen fejezik ki a rend?ri munka kilátástalanságát és azt, ahogy a jogalkalmazás gépezetén szétzúzódik a fiatal rend?rünk igazságérzete. A román újhullám aprólékos realizmusával ábrázolt társadalmi intézmények túlbonyolítottak (a film üzenete rokon a Lazarescu úr halálának kórházi útveszt?jével), akár a kommunikáció jelenlegi formái, miközben a lényeg valahol elsikkad. A rendez? igyekezett a film monotonitását néha abszurd humorral oldani, mégis, az az érzésünk, ugyanez az üzenet talán er?sebben megfogalmazható lett volna rövidebb holtid?kkel és gyakrabban alkalmazott iróniával.

Szintén alkalmas volt a közönség megosztására a Mindenki más (Alle Anderen, német, r: Maren Ade), mondom ezt a berlini díjai (Zs?ri nagydíja, Legjobb színészn? díja) ellenére. A film alapfelállása nem is lehetne egyszer?bb: két végtelenül ellentétes ember párkapcsolatának vizsgálata. Az egyik oldalon egy végtelenül emocionális lány, mellette a sikeres pályája elején álló, de kissé merev és mások véleményére túl sokat adó építészmérnök. A szardiniai vakációjuk közben mindinkább nyilvánvalóvá válik a lány el?tt, mennyire másképp látják ?k ketten a világot, mennyire más értékrendet képviselnek. A férfi el van foglalva saját magával, így észre sem veszi a lány boldogtalanságát. A film a párkapcsolaton belüli dominanciáról és függésr?l szól: hogyan rendel?dik alá egyik ember a másiknak és hogyan nem képes mégsem kilépni a kapcsolatból. A Mindenki más amiatt fordul át nehezen nézhet? filmmé, mert túl er?s színeket használ. A két f?h?s ellentétes karakterét hamar megismerjük, az ezt alátámasztó szituációk így felesleges ismétléssé válnak. Valamint a karakterábrázolás is lehetne sokkal árnyaltabb, kevésbé egyértelm? helyzetekben bemutatott. Valahogy úgy, ahogy Antonioni tette ezt a hasonló témát körbejáró Napfogyatkozásban.

Jóval könnyedebb stílusban készült a Szexuális kudarcaim teljes története (A Complete History of My Sexual Failures, brit, r: Steven Mochrie), ám itt is feszengeni kezdtünk a székeinkben a film második felére. Fiatal filmesünk egy dokufilmet készített saját magáról, pontosabban arról, ahogy megpróbál végére járni annak, miért vallott sorra kudarcot a barátn?inél. A film formanyelve korszer?, sodró lendület?, akár egy MTV videoklip. A fiú eléggé szellemes és önirónikus, ahogy az exeit próbálja rábírni, hogy adjanak interjút. Azonban egyre eszel?sebb jeleneteket talál ki (lásd a herecsavargató dominát), ami már az Amerikai pite mélységeit súrolja. A másik probléma, ahogy a rendez?-f?szerepl? a film végére elhagyja az öniróniát és érzelg?ssé válik – saját magával szemben, ami különösen furcsán hat. A film bombasztikus címe és trendi stílusa miatt mégis népszer?nek bizonyult a vetítéseken és a közönségszavazáson.

Az idei közönségdíjat azonban elhappolta el?le (és sajnos a Bahrtalo! el?l is) a Machan (olasz-német-sri-lankai, r: Umberto Pasolini), amely népszer?ségét els?sorban annak köszönheti, hogy legkatartikusabb pillanataiban is meg tudta ?rizni hétköznapiságát. A történet hihetetlen, de mégis megtörtént: egy csoport sri-lankai fiatal, hogy az EU-ba eljuthassanak és munkát vállalhassanak, elhatározzák, hogy kézilabdacsapatot alakítanak, és beneveznek egy német tornára. Igaz, Sri-Lankán senki nem ismeri ezt a sportágat, de nem is kívánják igazán elsajátítani, hisz a tervek szerint a müncheni landolást követ?en már a repül?téren szétszélednének. Aztán az élet máshogy hozza, vagy mégsem teljesen? A film keveri a stílusokat: a sri-lankai nyomort, a fiatalok elvágyódását a bollywoodi filmek túlcsorduló érzelmességével (tábort?z körüli éneklés stb.) mutatja be. A szatíra, ahogyan ügyetlenül szervezgetik a nagy utazást, azonban végig a földön tartja, átélhet?vé teszi a filmet. H?seink éppen ezzel a hétköznapiságukkal, kiszolgáltatottságukkal nyerik meg a néz?k szívét, olyannyira, hogy a vége felé már szó szerint együtt tapsoltunk a f?szerepl?kkel. Európai mozitermekben ritkán érezni hasonló átélést, a modern id?k el?tti mozizás élményét tapasztalhattuk megelevenedni.

Utolsó versenyfilmként, de korántsem utolsósorban A cseléd (La nana, Chile-Mexikó, r: Sebastián Silva) cím? kisrealista film érdemeit szeretném hangsúlyozni. Raquel, egy középkorú házvezet?n? immár 23 éve szolgál egy családnál, a házat már saját territóriumaként kezeli. Amikor megromló egészségi állapota miatt segít?t vesznek fel mellé, a pozícióját félt? Raquel egyre gorombuló praktikákkal lehetetleníti el az új jövevény életét. Több konkurens elfogyasztása után aztán a mogorva, zárkózott matróna megismer egy nálánál sokkal nyitottabb egyéniséget, ami jelent?s kihatással lesz jellemére. Bár a történet korántsem vállal túl sokat, a kifejez? színészi játék és a kézikamerázás nyújtotta bens?ségesség miatt mégsincs hiányérzetünk, s?t az egyike volt azon filmeknek, amelyek maradéktalanul kiaknázták a bennük rejl? lehet?ségeket.


A VERSENYKATEGÓRIÁN KÍVÜLI FILMEK


A fesztiválon a 12 versenyfilmen kívül több mint 200 alkotást mutattak még be további 18 kategóriában. Az idén fókuszba emelték az olasz, a finn (kiemelend? Aku Louhimies két filmje), a lengyel és a moldáv filmeket, míg a magyar és a román alkotásoknak hagyományosan egy-egy külön napot szenteltek.

A 3X3 válogatásban 3 kiemelked? rendez?egyéniség (Jim Jarmoush, Mika Kaurismaki és Dan Pita) filmjein nosztalgiázhattunk.

A Shadows szekció a horror oltárán mutatott be egy rövidfilm összeállítást, a What’s up doc nemzetközi dokufilmeket gy?jtött össze és a holland n?i rendez?knek is felállítottak egy kategóriát. A Politikai figurákról külön összeállítás szólt, Havelt?l egészen Andreottiig. A 10-18 éves korosztálynak ifjúsági vetítéseket szerveztek, és a kiválasztott filmek korántsem kerülték meg a kényelmetlen, durva helyzeteket. A koordinátorok a bemutatók el?tt rövid útbaigazítást is adtak az adott film üzenetével kapcsolatban.

A TIFF és a HBO Romania évek óta tartó szoros együttm?ködésének köszönhet?en számos filmet bemutattak, melyek gyártását a tv-csatorna támogatta.

Magam részér?l talán a kísérleti és az animációs kategóriákat hiányoltam kissé, de azért el lehetett csípni ilyen jelleg? az alkotásokat is a filmek dzsungelében.

Külön kiemelend? a TIFF együttm?ködése a Cannesi Filmfesztivállal, számos ott bemutatott filmet hoztak át alig néhány nap elteltével Kolozsvárra.

Tekintve, hogy ez Románia legnagyobb filmfesztiválja, a nemzetközi mustra mellett ez a rendezvény a román filmtermésnek is a legfontosabb bemutatkozó porondja. Így magyar hasonlattal élve, a néz?k abban a kellemes helyzetben vannak, hogy egy fesztivál keretében kapják meg a maguk Titanicját és a Filmszemlét.

A versenyen kívül vetített filmek közül többet is érdemes megemlítenünk.

Teljes elfogultsággal a legnagyobb filmélményemmel kezdeném: ez a Little Soldier (dán, r: Anette K. Olesen), amely 2008-ban az Ökomenikus Zs?ri díját is megkapta Berlinben. No nem ezért jó film, s?t maga a történet is gyanúsan kimódoltnak hangzik: egy n?i katona hazatér az iraki misszióból, és súlyos depressziójából aranyifjú apja próbálja kirángatni azzal, hogy munkát ajánl neki. Igazi bizalmi állást: a papa kedvenc prostiját kell címekre fuvaroznia, és adott esetben a seregben kapott kiképzése is jól jön. A film végig fokozni tudja a feszültséget, így a melodrámaibb részek sem ültetik le a cselekményt. A f?h?sn?, Lotte karakterében (Trine Dyrholm alakítja, akit a Szappanopera óta nem lehet nem szeretni) a rendez?n? jól futtatja össze a katonai és a civil életben is megnyilvánuló er?szakot, és az err?l való lemondást. Lotte személyisége és meggy?z?dése olyan er?s, hogy a „mennyire avatkozz a másik életébe annak akarata ellenére” kérdésben is elhiteti velünk, hogy a jó döntést hozta meg.

A legegészségesebben beteg film magasan a Country Wedding (izlandi, r: Valdis Oskarsdottir) volt, amely jó érzékkel ragozta túl a különc északi figurák sztereotípiára épít? skandináv vígjátékokat (itt említeném meg, hogy ezzel a filmmel szemben Baltasar Kormakur Titanic-közönségdíjas White Night Wedding-jét, ami pont annyira nem volt vicces, mint amennyire drámai sem). Az alaphelyzet itt sem volt túl eredeti, a menyasszony és a v?legény rokonsága két busszal egy beazonosítatlan koordinátájú templomot keres, amir?l csak annyit tudnak, hogy piros a teteje. Nos, ebb?l túl sok is akad a szigeten, miközben a feszültség egyre n? a furábbnál furább szerzetekkel telezsúfolt buszokon. A vígjátéki helyzeteket a rendez?n? egyre jobban eltúlozza, amivel képes fenntartani az érdekl?désünket. Hogy aztán a fináléban a szertartáson elemi er?vel törjenek ki a gondosan elfojtott családi titkok, és szinte mindenki megkönnyebbül, hogy a hosszú út gyötrelmeit egy kiadós tömegverekedéssel vezetheti le, ahol annak is behúzhat, akivel nincs is baja. Ehhez fogható vidám pankrációt A nyugodt férfi-ban (The Quiet Man, 1952, John Ford) láthattunk, ahol egy ír falucska békéjét teremtette meg a tisztító pusztítás.

Hasonlóan könnyed stílus jellemzi a 4/3/2-vel ismertté vált Cristian Mungiu projektjét, a Ceausescu-éra városi legendáit csokorba gy?jt? Emlékek az aranykorból-t (Tales from the Golden Age, román, szkeccsfilm). A román újhullám rögrealizmusa itt a legendáriumok képtelen történeteivel ötvöz?dik, amiket csak az élet produkálhat, f?ként a diktatúrákban. Külön kiemelném a betétesüveggy?jt? keleti Bonnie és Clyde páros anekdotáját. A hat kb. félórás történetb?l álló epizódfilmet két részletben fogják a romániai mozik levetíteni, egymást követ? m?sorsávokban. Amennyit mi láttunk a filmekb?l, annak alapján sejthet?, hogy nem fognak a szünetben szétszéledni a néz?k. Itt adja magát, hogy szembeállítsuk a filmet a másik idei cannesi sikerprodukcióval, a Police, adjective-vel, amely jóval nehézkesebb darab, amire a fajsúlyosabb témája is csak némileg ad magyarázatot.

Megvan az erdélyieknek is a saját tablójuk, és még csak nem is kell érte a múltba ásni. Bálint Ibolya Apró örömök cím? dokumentumfilmje a Szemlén is elismerésben részesült, a TIFF-en a Magyar napon mutatták be. Apróhirdetések keres?inek nyomába szeg?d? kamera a hétköznapok sokszín?ségét mutatja be, kisemberek szerteágazó próbálkozásait, nem sorsfordulóikban, csak az élet kis kanyarjain. Ez adja a film könnyedségét és báját.

A Nyomozó (r: Gigor Attila) nem a legújabb magyar film, de mindenképpen érdemes arra, hogy egy határon túli fesztivál keretében lelkes és nagyszámú néz?közönséghez juthasson el. Itt is tetten érhet? a TIFF szervez?inek hármas törekvése, hogy zömében min?ségi, kisebb költségvetés? és közönségbarát filmeket mutassanak be.


Ha el?bb szimpatikus kisebb filmeket említettem, akkor rögtön ellenpontként álljon itt néhány nemzetközi fesztiválokon már hírnevet szerzett alkotás (ez is bizonyítja a TIFF sokszín? válogatási szempontjait). Az idei Oscar-nyertes dokuról sajnos érezhet? volt, hogy ez egy Oscar-nyertes dokunak készült: az Ember a magasban (Man on Wire, USA, GB, r: James Marsh) elkészítését a Discovery Channel támogatta, és ez a hatásvadász stílus érezhet? volt az újraforgatott akciójelenetekt?l a tényfeltáró magazinm?sorok kiragadott egymondatos hozzászólásain át a mindent elnyomó dagályos zenehasználatig. Kreatív dokumentumfilm ide vagy oda, az alkotói beavatkozás túl hivalkodóra sikeredett.

Szintén eltúlozva használta a filmnyelvi eszközöket a cannesi fesztivál botrányfilmjeként aposztrofált Antikrisztus (Antichrist, r: Lars von Trier), a mester depressziós víziója egy megszállott n?r?l, példázatként azon sorstársairól, akiket a történelem során boszorkányként puszítottak el. A gyönyör?re fényképezett, fekete-fehér, kontrasztos prológus és a vizionárius epilógus közé egy meglehet?sen elhasznált horrortörténetet illesztett be a gyermeke halála miatt depresszióba esett n?r?l és az ?t terápiára fogó orvos férjér?l, akinek kezéb?l kicsúszik lassan az irányítás. Továbbra is várjuk Triert?l a Dogville utáni megújulást: ez a botrányfilm sajnos nem mutatott túl önmagán, a látvány mögött nem érz?dött határozott mondanivaló.

Matteo Garrone filmjér?l, a Gomorra-ról szintén sokat hallottunk, ez a mozi azonban beigazolta a várakozásokat. A labirintusszer? nápolyi tömbház tökéletes színhely a mindenkit magába szippantó pokol képi metaforájához. (Általában is igaz, a lepusztult környezet, a durva falfelületek, vasak, a beton és ezek plasztikus operat?ri megragadása bizarr vizuális élménnyel szolgál. Zárójelben jegyzem meg, a TIFF operat?ri díját én inkább ide szavaztam volna a Nord tájképeivel szemben.) A történet sokszálú, igazi karakterek helyett felvillanó sorsokat látunk csak, akik próbálnak valahogy ügyeskedni, a felszínen maradni, de a kártyákat sohasem ?k osztják. A történetek lezárása is megfelel?en er?sre sikerült, a leghatásosabb az utolsó képsor, keser?sége nem hagy semmilyen feloldozást. A gengszterfilmek h?siesen elbukó gazfickóit mára vastag építési törmelék fedi. A sokszerepl?s maffiafilmeket nehéz feladat átélhet? figurákkal benépesíteni, hogy a történet személyessé és átélhet?vé váljon, így több legyen egyszer? akció- vagy összeesküvéses thriller mozinál (Lásd pl. a Syriana szövevényét). Ezügyben most is maradt némi hiányérzetünk, igaz a rendez? ezúttal szerepl?i „sorstalanságára” helyezte a hangsúlyokat.

A Tsotsi (dél-afrikai, Gavin Hood) más oldalról járja körbe a szervezett b?nözést, az utcagyerekekre fókuszál és egy központi figurát emel ki a meglehet?sen lineáris történetb?l. Nem mai darab, 2006-ban kapott idegen nyelv? Oscart, de ahogy Magyarhonban, úgy gondolom szomszédunknál sem forgalmazták eddig rongyosra a kópiáit. Bemutatására az ifjúsági kategóriában került sor, ami a fiatalkori er?szak ábrázolása miatt t?nhet merész választásnak, de a f?h?s jellemfejl?dése, a mások kárára megszerzett boldogságról való önkéntes lemondása miatt nagyon is jó példázatként szolgál, aminek így hajlamosak vagyunk megbocsátani a didaktikusságát és a nyomortelep stúdiószagú küls?it.

Szintén a közvetlen példabeszéd miatt éreztük nehézkesnek a Mamut-ot (Mammoth, svéd-dán-német), Lukas Moodysson (lásd még Lilja 4-ever) új filmjét, viszont társadalmi aktualitása, a globalizáció családokat szétszakító hatásának ábrázolása miatt erre a filmre sem lehet haragudni. A rendez? a jól ismert többszálú narratívát használja, ahol a new york-i, thaiföldi és fülöp-szigeteki szálak szép lassan összefutnak. Valljuk be, globalizációs témában ez sem túl invenciózus megoldás… Gael Garcia Bernal és Michelle Williams eszköztelenül, mégis kifejez?en játszanak, a kiemelked?en fényképezett közelijeikbe beleveszik a szemünk (ide is adtam volna egy operat?ri díjat Marcel Zyskindnek, aki Michael Winterbottom dokufilmes eszköztárát egyszerre szokatlanul és harmonikusan alkalmazta fikciós környezetben).

A Tokyo Sonata (japán, r: Kiyoshi Kurosawa) szintén gazdasági világjelenség, nevezetesen a jelenlegi válság tradícionális japán családmodellre gyakorolt hatásait vizsgálta. A makulátlanul öltözött menedzser, köztisztvisel? családf?k csapatostul lézengenek napközben a városban, és este az egész napi kemény hivatali munkájukra hivatkozva magukba fordulva ülnek a vacsora felett. A családf?i autoritás meg?rzése mindennél fontosabb, ezért nem vallhatják be feleségeik, gyerekeik el?tt, amit egyébként ?k már úgyis tudnak: hogy már rég lapátra tették ?ket. A kommunikációképtelenség széls?ségesen abszurd szerepjátékokat eredményez, hogy a teljes széthullással sokmindent tiszta lappal lehessen kezdeni. Sajnos a zárlat elég kliséíz?, de azért mégis japánosan ízléses tud maradni.

Ha már elegünk lett volna a nagy társadalmi bajok boncolásából, akkor arra legjobb egy kamaradráma, ami ráadásul vígjáték. A Pranzo di ferragosto (Mid August Lunch, olasz, Gianni di Gregorio) egy 50-es éveiben járó életm?vész férfit ábrázol, aki id?s édesanyjával él, és a komótos napi bevásárláson, a cimborák vállba veregetésén és a nagy átéléssel tett f?zésen kívül nem nagyon csinál semmit. Egészen, amíg 2 barátja rá nem sóz még 3 mamókát, akik mind külön tör?dést igényelnek. F?h?sünk a legkisebb er?feszítés nélkül oldja meg ezt a pszichológusnak is kihívást jelent? feladatot, s?t az az érzésünk, lassan a környék összes magányos id?söd? embere nála keres megnyugvást. Egyszer? szituációs vígjáték nagyszer? színészi alakításokkal (Velencében a legjobb els?film díjával jutalmazták), és a film valami olyan melegséget sugároz, ami nélkülöz mindenfajta szentimentalizmust.

Persze ez a fesztivál sem múlhatott el koreai filmek nélkül, mi A kopó (The Chaser, r: Na Hong-jin) cím? alkotást láttuk. A közönség nagyon jól fogadta a brutális er?szak, a rend?ri szervek tehetetlenkedését kipellengérez? ironikus humor és a túlcsorduló szentimentalizmus koreai védjegyként címkézhet? keverékét. Számomra mindenb?l kicsit sok volt a filmben, amit?l az egyes jelenetek széttartó hangulatúakká, a hangnemváltások pedig zavaróvá váltak. Pedig a kell? mértékben adagolt er?szak, abszurd humor és az érzelmesség jól megfér az ázsiai filmekben, gondoljunk csak Park Chan-wook bosszú trilógiájára vagy Takashi Miike durvulásaira. De ennek ellenére kit?n?en lehetett szórakozni az egyszerre zsánerben maradó és azt kifordító krimin, csak komolyan venni volt nehéz. Az pedig a bizarr film méltóan morbid folytatása volt, ahogy a szélesen mosolygó koreai nagykövet állófogadásra invitálta a kalapácsos-sorozatgyilkosos filmr?l kilép? néz?ket.

Ha már a közönségbarát filmeknél tartottunk, a JVCD (belga, r: Mabrouk El Mechri) cím? moziban az egykori akcióguru Van Damme saját maga paródiáját alakítja pályája mélypontján, magánéleti z?rök közepette. Az Aaltrában is úgy szeretett ?rült belga humor ezúttal is feltartóztathatatlan lavinaként zúdul a nyakunkba. És legalább olyan jó nosztalgiázni JVCD-n, mint mondjuk nézni Mickey Rourke-ot a Pankrátorban.

Az About Elly (iráni, r: Asghar Farhadi) Antonioni Kalandjának alaphelyzetére épített, amint egy tengerparti hétvégére érkez? társaságból hirtelen elt?nik egy n?. Mivel csak lazán kapcsolódott a csoporthoz, a keresése során egyre több dolog válik ismertté Elly múltjából. A film mégsem róla szól, hanem az ?t keres?k egymás közötti viszonyait elemzi, azt, hogy az egyes emberek hogyan értelmezik a megismert tényeket és mit próbálnak kezdeni az egyre kínosabb helyzetekkel. A Berlinben rendez?i díjjal jutalmazott film nagyon jól gazdálkodik az információkkal, végig fenntartja a feszültséget, amit a kézikamerázás tovább fokoz. Talán csak azért kár, hogy a végére Elly minden titkát megtudjuk és azt is, mi történt vele azon a napon. Érdekes az a kulturális különbség, hogy a n? útkeresésének társadalmi megítélése Iránban mennyire megosztó, míg a nyugati ember számára sokkal természetesebbnek hat. A film f? érdeme, hogy mégis képes belevonni minket abba, hogy a helyiek értékrendje szerint éljük át a történtek súlyát.

Csak felsorolásképpen a végére: a Fipresci-díjjal a Can Go Through Skin (holland, r: Esther Rots) cím? filmet jutalmazták, melyben egy n? új környezetbe költözve próbál átlépni egy régi traumán. A nemzetközi mez?ny mellett külön is díjazták a román filmeket: nagyjátékfilmek között a The Other Irina -t (Andrei Gruzsinczki), míg legjobb els?filmként Constantin and Elena (Andrei Dascalescu) cím? dokfilmet, mely egy id?s házaspárról szól, akik annak idején egy napi ismeretség után eljegyezték egymást, s szerelmük még ma, 54 év elteltével is tart.


Összefoglalásul, igazán kiemelked? vagy kísérletez? jelleg? filmet nem láttam (sok fesztivál van ezzel így, és az az igazság, hogy Steve McQueen Éhségér?l lemaradtunk), viszont gyengét vagy érdektelent sem. A jellemz?ek az eddigi TIFF-ek kínálatán kinevel?dött, min?ségi film iránt elkötelezett közönség igényeit szem el?tt tartó tartalmas, a mai világunkat jól reprezentáló filmek voltak, ami üdvözlend? törekvés a szervez?k részér?l és a fesztivál törzsközönségét, fenntarthatóságát hosszabb távon garantálja.

Tehát ha igényes filmeket szeretnél látni, igazi moziélményt átélni népes közönséggel, mégis a közismert fesztiváloknál családiasabb hangulatban, akkor látogass el a TIFF-karaván következ?, kilencedik etapjára 2010-ben.


Készítette: Nagy Ádám, a Grand Café Szeged, részére.