Vissza az előző oldalra
Az Ismeretlen
A 2007-es darabot, melyet Duda Éva rendezett, s akkor még ? is táncolt Feicht Zoltánnal 2009 áprilisától Palcsó Nóra és Katonka Zoltán mutatják be. Az el?adás rengeteg embert vonzott az Alterrába. Nem is csoda, hisz Duda Éva neve nemcsak a hazai táncvilágban ismer?s, hanem itt Szegeden is, hisz igen gyakori vendégm?vész a Régi Zsinagóga romos falai között.
Az „ismeretlen” szabad asszociációit láthattuk a színpadon megjelenítve. Végtelen jelentés tárult fel a szemünk el?tt, egyenl?ségjelet téve e fogalom, valamint egy másik ember, a világ és a közöttünk tátongó ?r közé. Pontos, letisztult mozgás, dinamikus, jól megszerkesztett koreográfia, komoly egymásra figyelés m?ködött a táncosok között az el?adás minden pillanatában. 
A szürke és ezüstös jelmezek, fura ám mégis egyszer? mintákkal is a kozmikusságot jelenítették meg. A furcsa –valamiféle sz?rre emlékeztet?- kabátok le- és felvétele a kitárulkozást a másik el?tt, valamint az egymás melletti elsiklást fejezhették ki, mind térben, mind id?ben, mind életszemléletben.
A zenék is tökéletesen illeszkedtek a koncepcióhoz. Kozmikusságot, életet, változást közvetítettek számunkra, ezzel is kifejezve a földt?l kissé elrugaszkodott metafizikai hangvétel? el?adás mondanivalóját.
Az egyszer?, fekete térben a reflektorok és a spot lámpák váltakoztatása számtalan új világot nyitott meg el?ttünk. Majd a sok kis izzó csillagokként való lebegtetése pedig magát a végtelen kozmoszt tárta szemünk elé. Sok mindenre utalva, leginkább arra engedett asszociálni, hogy ezek a kis fénypontok azokat a lelkeket jelzik, akikkel összesodort az élet.
Az el?adás utolsó jelent?s mozzanataként pedig Katonka Zoltán egy nagy, álló reflektorral sétált be a színre, mintha a fény az ? lényéb?l, vagy inkább fejéb?l áradt volna. Talán ? az, aki az alagút végén áll, legalábbis jelen esetben a n? számára. (?) Eléggé úgy t?nt, hisz a darab a n? ölelésével fejez?dött be, magába foglalva, egyesülve a nagy, fehér fénnyel.
Olyan el?adás volt ez, amikor valóban mindent megélhet az ember: a születést, a halált, a nagy találkozásokat, a legforróbb, legfájóbb érzelmeket. Sokféle érzés kavaroghat a lelkünkben, mert erre az útra terel az el?adás gondolatisága.
A táncpáros két tagja közül érezhet?en a n? volt a dominánsabb, olyan elemként jelent meg a színpadon, mintha körülötte forogna a világ. Valamilyen módon ? szabta meg a határokat és magát a létezést is, annak minden mozzanatával, kiterjedésével együtt. Még talán a másik ember létezését is, aki az ismeretlen fogalmába burkolódzva követte és próbált metszéspontokat létrehozni a két élet, a két sors között.
Számomra a legszimpatikusabb gondolat az egész kompozícióból az volt, amely azt próbálja taglalni, hogy a láthatatlan és látható találkozásokat követ?en mi az, amit megtartunk, mi az, amit elhagyunk a másikból. Egyáltalán hogyan engedhetjük el egymást? Mi maradhat meg a metszéspontokból? Két lélek találkozása miért történik? Véletlen, sors vagy predesztináció? Csupán játék lenne? Egyáltalán meddig tarthat? Ki mondja meg, hogy mikor kezd?dik és mikor lesz vége? Mi történik, ha már valami miatt nincs tovább? Lehet még folytatás? Létezhet egy olyan világ, ahonnan valamilyen módon ?K vigyázhatnak ránk, figyelhetnek, kísérhetnek? Vagy ez az egész csak a képzelet játéka és nincs semmi az én világán kívül?
Örök és kiismerhetetlen harc ez, az örök kiismerhetetlennel, a világgal, ami körülvesz minket és a többi emberrel, akikkel kapcsolatunk napról-napra változik.
Ismeretlen minden, ám ett?l félni nem szabad, mert valaki, vagy valami mindig lesz, aki mellettünk áll, akinek lehet, hogy épp mi leszünk az ismeretlenek…
