Vissza az előző oldalra
A leghangosabb tudatállapot - Vágtázó életer?
Mint ahogy a vhk zenéje több a megszokott zenénél, úgy a koncertjük sem arról szól, hogy az emtívíben, vagy a rádiókban unalomig hallott számot meghallgatjuk még egyszer, csak most 200 decibel hangnyomással, meg táncosok, meg minden, hanem hogy átéljünk egy olyan közös tudatállapotot, amit máshogyan semmiképpen sem tudnánk.
Mert a vhk, (vagy a vágtázó életer?, ahogy most hívják) bizony err?l szól.
Ezért volt teljesen új a zenei palettán, mert a szex, drogok, rákenroll sablonokon túl annyi mindent belevitt a zenébe, amit már szavakkal kifejezni csak bajosan lehet. Amíg minden együttes pszeudopubertás problémákon rágódott, addig a vhk az egyetemes szabadságvágyat, az egyén végtelenségét, és a világ antihumanista deformációit üvöltötte világgá.
Mert csak „embertelen” zenével lehetett elmondani koruk, korunk észrevehetetlen tendenciáit, groteszk jellemrajzát, ha tetszik, ha nem, ez volt az új groteszk, dadaizmus, és gótika egyben. A legemberközpontúbb zene volt, hiszen kil?tte a szimbólumok, a klisék megszokott sorozatait, és helyette tüd?b?l fakadó ?szinteséggel ordított a hallgatóság arcába. A kollektív tudattalanhoz szóló artikulálatlan üvöltések, és sámándobok megkerülték az átlagos rockzenei szövegek sutaságát, és a szavak hiányában mindenkihez eljutottak, jobban f?töttek lázadásra mint a rage against the machine, és több életkedv, és energia volt bennük, mint James Brownban. A kérdés mindösszesen annyi, hogy mi maradt ebb?l mára.
A vhk ugyanis már rég megsz?nt létezni, a vágtázó csodaszarvas után a vágtázó életer? Grandpierre Attila legújabb formációja, annyit tudunk, hogy ezen a néven játszottak vhk számokat a pecsában, meg egy fesztiválon valahol Észak-Északkeleten, de hogy ez a dolog mit ?rzött meg az eredeti szellemiségb?l, hát ez az igazi kérdés.
És kezdés el?tt egy órával úgy t?nt, hogy ez a dilemma másokat is vacillálásra késztet. Ugyanis jelzett id?pontban alig ötvenen lézengtünk az IH kávézójában, ahol éppen a frissen felújított környezet megnyugtató pasztellszíneit varázsolták tökéletesen groteszkké a fentr?l lesz?r?d? beállás eszeveszett dobtempói, és állatias üvöltései.
A paradoxonokhoz amúgy is jól ért Grandpierre, zenéjének ?szintesége mindig megfelel?en gigantikus kontrasztot alkotott a korral, melyben létezett. Mint az ókor állatmeséi, szövegei itt is indirekt, illetve valószín?tlenül direkt módon támadják a kor berendezkedését, fásultságát, tekintélyelv?ségét. Aztán egyszer csak megindultunk a koncertterem felé, és kisvártatva két dobos jelent meg, akik „egy-ké’ egykéhánégy” beszámolás nélkül elkezdték szaggatni a b?röket, és a szkeptikusok homloklebenyét úgyszintén. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt nincs elpoposodás, az életer? az egyenl? halottkém, a halottkém meg egyenl? élet, annak is valami különösen intenzív formája.
És ez ebben a szellemben folytatódott, régi bandatagok a színpadon, és a frontember, festett arcával, köpenyével, mozgásával a h?skort nem hogy megidézte, hanem újraírta. Az improvizációk egyre ?szintébbek lettek, a közönség agya kezdte ledobni az ékszíjat, és számról számra tornyosult fölénk a monolit, mely saját elméinkb?l állt össze gránittá, az ember rájöhetett, hogy ez nem zene, ez önreflexió, és ami bel?lünk szól, az visszhangzik bennünk, míg élünk.
A vágtázó mindegyhogyminek igazi csodája ugyanis az, hogy nem annak örül a hallgatóság, hogy visszahallja a kilences, meg a hármas számot a lemezr?l, hanem az, hogy belefeledkezhet valami olyan transzba, amit egy bels? hang helyett elhangzó zene szolgáltat, és ez túlmutat az elvárásokon. És a Vágtázó Életer? túlteljesítette az elvárásokat, olyan hangulatot teremtettek, amilyet csak l?ni lehet, ismét lehámozták a felesleges sallangokat a világról, és megélhettük magunkat úgy, ahogy csak más mondhatja el rólunk. Köszönet érte.
Készült: a szegedindex.hu közrem?ködésével
